Rónay György: Amikor a fákat kivágták
Aznap a madarak késő estig zokogtak,
a stiglic jajgatott, rémülten verte szárnyát,
s harkálylelke sokáig kísértett még a lombnak,
amikor a fákat kivágták.
Hány évtizedbe telt, míg ilyen nagyra nőttek,
míg fölénk boltozódott terebélyes lombjuk áldón!
S pár óra lám elég volt, hogy elpusztítsa őket:
kivágták valamennyit egyetlen délutánon.
A tiprott harcmezőn zöld vértócsák a lombok,
s holt gigászok fölött emlékük gyásza reszket.
Jajszó nélkül állták a fejsze-sorsot,
és mind egy szálig odavesztek.
Gyérülnek erdeink, fogyatkoznak a fák.
Lesi a fejsze már a jegenye sudarát.
Hány tölggyel leszek árvább,
hány lombbal még kopárabb,
míg egy szép napon engem is kivágnak.
Tüzelhet már a nap, nem véd meg tőle árnyék.
Lomb többé nem fedez, csak a hiánya fáj még.
De néha valami zsongást hallani éjjel:
a holt fasor beszél egy álombéli széllel.
Mint koporsón a rög, úgy csattannak a fejszék.
Döbbenten nézem a gesztenyék pusztulását.
Félig-meddig az én életemet temették,
amikor a fasort kivágták.
 |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése