ZELK ZOLTÁN: MENEKÜLÖK
Hálóját a pók odahagyja,
a falon fut tébolyodottan,
egyszál legyecském menekülne,
szárnya az ablakon megkoppan.
Árnyam is úgy forog szobámban,
miként ketrecében az állat,
míg künn sürögnek és futkosnak,
fecsegnek boldog, szabad árnyak.
Ha hold busong az ablakon be,
ha elfödik a varjufelhők,
kapnék utána: lelkem az tán,
magárahagyta a veszendőt...
Mert a veszőnek nincsen társa,
az elhullótól minden elvágy,
utolsó kuckóm, menedékem:
a drága értelem is elhágy.
El vágyaim, szárnyas reményem
s a testvérként vélük nőtt tervek:
útra készülő fecskerajként
immár fejem fölött kerengnek.
Fut minden fut sorsom teréből.
Betelt hát? Mindenek elmúlnak?
Ülök, csak ülök mozdulatlan
s fogaim egyenként kihullnak
s karom lehull és porrá mállik
végzetem vad forgószelében.
Voltam, de már porként kerengek
a pornak forgó tengerében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése