 |
 |
Kosztolányi Dezső: A kis kutya.
A kis kutya.
Mégis a legszebb állat.
Magasba trónol fönn a vánkoson,
csodálva nézem sokszor órahosszat
és fürge szívverését számolom.
Ha álmodik csontokról és ebédről,
gondolkozom, milyen a kutya-álom?
Milyen lehet az élete, az álma
ezen
a vad és végtelen világon?
Szegényke mindig bús.
Kérdem, mi bántja,
s virgonc szemem kerüli futva-félve.
Egy néma-csöndes bánat titka
ködlik
enyves szemébe,
barna, bölcs szemébe.
És firtatom: nem szeret ugye senki,
s buksi fejét búsan térdemre ejti.
És szólítom: menjünk a kertbe ki,
s lengő fülét lassan leengedi.
Vagy unszolom: hazádtól messze estél?
és mélabúsan önmagába mélyed.
Vagy kérdezem: fáj, ugye fáj az élet?
s reám borul, akár egy drága testvér.
És nógatom: szólj a kutyavilágról,
hol testvérkéd, apuskád messze él,
és kutya-házak vannak, kutya-szobrok.
Száját feszítem és mégsem beszél.
Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te
ugye-ugye, hogy nem jő róla hír?
Nem tud beszélni, a kedveske néma.
És sír és sír... Szegény kis kutya sír.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése