A mai zápor-napsütés-zápor kavalkád közepette jutott eszembe egy régi, különös, szép élményem. Sz.Éva néniék abaligeti nyaralójából jöttünk haza egy igen kellemes szombati lazítás után – akkor még Happy nevű beagle kutyámmal. Már indulni akartunk, amikor hirtelen egy kis eső öntözte meg a vidéket, de már a gyorsan összegyülekezett felhőkből is látszott, hogy ez tényleg csak egy futó zápor lesz.
Még csepergett kicsit, amikor elindultunk haza. Épp csak elhagytuk Abaligetet, s egyszer csak előttem volt egy „szivárvány-kapu”. Nem is értem, hogy lehetett ilyen kicsike szivárvány – de hát ott volt. Egyik „lába” az út melletti réten, a másik „lába” a domboldal tetején, közte az út, amin mentünk hazafelé.
Csodás érzés volt átbújni a szivárvány alatt. Legalábbis én ezt éreztem...Jól eltettem ezt az emléket, hiszen nem először jutott ma eszembe. Nem, nem kívántam akkor semmit /azt mondják, annak, aki átmegy a szivárvány alatt teljesül egy kívánsága/ - vélhetőleg akkor még kerek volt bennem a világ, s nem hiányzott semmi.… Ma nem láttam szivárványt…meg különben is, azt mondják, nem is lehet "átmenni" a szivárvány alatt... :-(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése