Aranyosfodorka napjai: Drávasztára

2007.09.18.kedd
Csodás napunk volt tegnap, és oly későn, meg fáradtan értünk haza, hogy csak ma volt erőm nekiállni a képek feldolgozásának ill. az írásnak. Először is természetesen, aki részletesen szeretné megismerni a 2. sz. kedvenc falumat, Drávasztárát.

Utálok sietni, ezért kényelmesen, időben, 8 körül indultunk, menetközben egy kis technikai szünetet is tartottunk, megszemléltük a harmatos-füvű tarlót, amin nem sokkal odaérkezésünk előtt valamiféle vadállatok járhattak, mert Lili intenzív szimatolással járt körül egy elég nagy területet... 1/4 10-re értünk Sztárára.
A mesémhez azt tudni kell, hogy pontosan 33 évvel ezelőtt, a nagy drávai árvíznél én is ott tevékenykedtem a vízügyes csapatban. Életem egyik legfantasztikusabb élménye volt. Azzal a családdal, ahová akkor beszállásoltak, a mai napig igen jó barátságban vagyok, rendszeresen visszajárok hozzájuk, tényleg úgy érzem, rokonokhoz megyek. Az már csak külön hab a tortán, hogy tiszteletemre Rózsi barátnőm speciális és utánozhatatlan sós túrós rétest süt minden alkalommal, olyant, amilyent én akárhogy is igyekeztem, eddig még nem tudtam leutánozni.

A délelőtti terefere és a rétes-falás után a csendes, jó levegőn a kutyák meg a cicák közt a kert füvére dőlve, jót szundítottunk, majd kimentünk a ház volt urához a temetőbe - ez is a megszokott szertartáshoz tartozik. Aztán irány a víz ! Útközben felemlegettük a régi szép időket, amikor a mostani gaztenger helyén hatalmas paprikaföldek virultak, óriás káposztafejekkel váltakozva. Gyerekfejnyi, mézédes görögdinnyék mosolyogtak az erre-járóra... Ebben az áldott, folyó-öntötte talajban a zöldségfélék nagyon jól érezték magukat. Külföldön is ismert volt a sztárai Tsz savanyúság-feldolgozója. Hogy a híres-neves Tsz-szel mi lett, mindenki tudja. A falu haldoklik. Elöregedett, amúgy is a világ végén van. Nem akarom azt írni, hogy a kihalás fenyegeti, de már régesrégen nem az, ami volt egykor: virágzó horvát falu a magyar határszélen...

Néhány éve azért készült egy szép kikötő, ami - láss csodát! - tiszta, rendezett a mai napig. Se eldobált sörösflaskák, se szemét, se olyan vadállati nyomok, mint amilyent itt Pécs környékén minden ember-járta helyen láthatsz. Nem is értem, pedig itt is van azért forgalom, turisták, hajózók, pecások jönnek mennek, még ha nem is hatalmas tömegekben... De itt talán valaki/k/ magukénak érzik ezt a területet, és az esetleg mégiscsak elhulló szemetet alkalmanként összeszedik. Mennyei béke honolt a tájon, a Dráva nesztelenül, mintha olaj folydogálna a mederben - csendesen kanyargott a szemünk előtt... Ültünk egy darabig a parton, de nem elég ideig. Tán napokat tudnék itt, így ülni, olyan békés, boldogító környék ez... Egy-egy nagyobb hal néha csobbanva feldobta magát, levelibéka kuruttyolt /amit Lili eléggé értetlenül hallgatott, mókásan forgatva a fejét az ismeretlen hangra/. Bár már elnyílóban volt a komló, mégis kerestem frissebb virágokat, máskor is sütöttem komlós vízzel kenyeret, majd most is csinálok egy adagot. Különös, kellemes ízt ad a rozskenyérnek.

Aztán csak-csak el kellet indulni hazafelé...Komolyan mondom, nehéz szívvel ültem a kocsiba. Szép volt az este, a felhők mögül egyszer kibújt a nap egy darabkája, aranyvörösen. A levegő csodás, nem lehet betelni vele. Akárcsak reggel, valami elmondhatatlan üde, friss illat, a fű, a harmat, vagy most az esteli pára, a vadvirágok, a füvek, a frissen felszántott föld...nem tudom mi, de hát csak jártál már este ilyen helyen, ahol "harapni lehet" a levegőt... és akkor tudnod kell miről beszélek. Szóval nagyszerű volt. A nap minden perce...
Aztán hazaértünk. Mire a fürdőszobából előkeveredtem, Lili már hortyogva :-) aludt. Hiába no, nincs ő szokva 12 órás "akciókhoz"....Ő csak egy szegény kis városi kutya...
Nagyon remélem, ha előbb nem, hát jövő nyáron újra el tudunk ide látogatni