Edgar Allan Poe

Egy híres ember kalandos életéről - halálának 158.évfordulója alkalmából

Edgar Allan amerikai író, költő, novellista és kritikus volt, az amerikai romantika egyik legnagyobb alakja. Művei a detektívregény, a krimi és a sci-fi előfutárai. Massachusetts-ben skót-ír családba született 1809.01.19-én Szülei vándorszínészek voltak. Édesapja -David Poe - 1810-ben elhagyta a családot. Édesanyja 1811-ben tuberkulózisban meghalt, majd John Allan – egy gazdag richmond-i dohánytermesztő – fogadta örökbe. 
Az Allan-család Angliába költözött, így Poe ott járt iskolába. Hazatérve Virginiába költöztek, majd a középiskola elvégzése után egy évig a charlottesville-i University of Virginia-ra járt, amelyet játékszenvedélye miatt kellett abbahagynia. Ezután 1827-ben Edgar A. Perry néven bevonult a hadseregbe, majd még ebben az évben kiadta első kötetét Tamerlane és más versek – Tamerlane and Other Poems címmel. 

Két év szolgálat és a törzsőrmesteri rang elérése után kivált a hadseregből. 1829-ben adta ki második kötetét Al Araaf címmel, és ekkor halt meg mostohaanyja, akinek utolsó kívánságát próbálta teljesíteni és beiratkozott a west point-i katonai akadémiára, de többszöri kihágások miatt innen is kicsapták. Ezután nevelőapjával nem találkozott. Az akadémia elhagyása után megözvegyült nagynénjéhez és unokatestvéréhez, Viginia Eliza Clemm-hez költözött Baltimore-ba. 1835 decemberében a Southern Literary Messenger szerkesztője lett, majd 1836.máj.16-án feleségül vette Virginiát, aki ekkor mindössze 13 éves volt. Poe 1838-ban kiadta az Arthur Gordon Pym, a tengerész c. regényét, amellyel kritikai sikereket ért el, majd a következő év nyarán a Burton's Gentleman's Magazine segédszerkesztője lett. 
Ezévben adta ki 2 kötetben Groteszk és arabeszk című novelagyűjteményét, amely – habár nem volt pénzügyileg sikeres – mégis az amerikai irodalom mérföldköve lett, olyan klasszikus történetekkel, mint az Usher-ház vége, A palackba zárt kézirat, Berenice, Ligeia és a William Wilson. Otthagyta korábbi állását és még ugyanabban az évben a Graham's Magazine segédszerkesztője lett. 1842-ben Poe alkoholista lett, mivel kiderült Virginiáról, hogy TBC-ben szenved. Otthagyta a Graham's-t és visszatért New York-ba, ott újságíróskodott. Ekkor találkozott és kötött örök barátságot Henry Wadsworth Longfellow-val. 1845, Január 29-én jelent meg „A holló” (The Raven) című verse az Evening Mirror-ban és hatalmas siker övezte. 

A Broadway Journal csődbe ment 1846-ban és Poe Bronx-ba költözött, ahol rendszeresen beszélgetett a Fordham University jezsuita tanáraival és diákjaival egyaránt. Az egyetem harangtornya ihlette A harangok – The Bells c. mű megírására. Akkori lakhelye ma emlékhelyként funkcionál. Virginia 1847-ben bekövetkezett halála után Sarah Helen Whitman-nek kezdett el udvarolni. Eljegyzésüket felbontásáért Poe alkoholizmusa, féltékeny természete és Sarah anyjának mesterkedése volt a felelős. Ezután visszatért Richmond-ba és udvarolni kezdett gyermekkori szerelmének, Sarah Elmira Royster-nek, aki ekkor már özvegy volt. 1849. október 3-án eszméletét vesztve találták meg Baltimore egyik utcáján, majd a Washington College Hospital-ba vitték, ahol október 7-én hajnalban halt meg. 

Poe sosem tudta elmondani hogyan került olyan siralmas állapotba és miért volt rajta más ruhája. Többek szerint a Reynolds nevet emlegette kórházi napjai alatt, egyik tanítványa viszont Poe bácsikája nevét vélte hallani. Egyes források megemlítik, hogy utolsó szavai ,,Istenem mentsd meg szegény lelkem" voltak. Halálának oka vitatott, de egyik orvosa szerint az alkoholizmus következménye volt, habár ugyanez a doktor volt az alkohol ellen és írt könyvet Poe példájával, ezért későbbi kutatók megcáfolták ezt az álláspontot. Dr. John Moran – aki Poe pszichológusa volt – kijelentette, hogy ,,Poe testében nem találták alkohol nyomát és likőr szaga sem volt". 
Számos más teória is elterjedt az idők során, például ritka agybetegség, magas vérnyomás, hormonzavar, szifilisz, drog, választási csalás miatti gyilkosság (másnap szavazás volt), és gyakrabban veszettség. A veszettség a leginkább elképzelhető, mivel akkoriban sok veszett háziállat volt. Poe a Westminster Apátság temetőjébe lett eltemetve, de 1875-ben egyetemi hallgatók által indított gyűjtés során újratemették közelebb a bejárati kapuhoz. Halála után népszerű turistalátványosság lett sírhelye és 1949-től minden évben Poe születésnapján hajnalban óriási tömegek kíváncsiak az ún. "Poe-tószt"-jelenségre. Ez abból áll, hogy egy feketébe öltözött ember egy üveg Martel Cognac-kal mond köszöntőt,de otthagyja a félig üres üveget és három szál rózsát. A rózsák Poe-t, nevelőanyját és Virginiát jelképezik. /Wikipedia/

Edgar Allan Poe: A holló 

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már!"

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!

Fordította: Tóth Árpád