Bár sem születésének, sem halálának nincs ma éppen évfordulója, de hadd emlékezzem itt és most meg egyik kedvenc költőmről: Dsida Jenőről – az alábbi Popper idézet kapcsán.
"Megtettem mindent, amit megtehettem ? Ennyi az ember erkölcsi kötelessége. Ne hagyjon maradékokat, ne kövesse el a „jóra való restség” vétkét.
A „Mi lett volna ha…?” gyötrő kérdése akkor kínozza az embert, ha érzi a kihagyott lehetőségeket,
mindazt, amit elmulasztott, hogy dolgait rendbe tegye, a világgal, az emberekkel, önmagával.
Ha nincsenek maradékok, önvád sincsen. Egy embertől sem követelhető több, mint amennyit adni, tenni tud.
Dsida Jenő fiatalon meghalt költő önmagának írt sírfelirata olvasható a házsongárdi temető egyik sírkövén:
"Megtettem mindent, amit megtehetem, kinek tartoztam, megfizettem. Elengedem mindenki tartozását felejtsd el arcom romló földi mását." .
DSIDA JENŐ költő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.)
Apja, Dsida Aladár, a közös hadsereg mérnökkari tisztje volt, anyja, Csengeri Tóth Matild, gazdag földbirtokos családból származott. 1910-ben családjával Budapestre költözött, 1914-től anyai nagyszüleinél Beregszászon élt. 1919-ben visszaköltöztek Szatmárnémetibe, Dsida Jenő ott végezte gimnáziumi tanulmányait. 1924-ben jelentek meg első versei Benedek Elek Cimbora című gyermeklapjában. 1925-ben érettségizett, beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi karára, de tanulmányait nem fejezte be. 1927-től a Pásztortűz technikai szerkesztője, 1930-tól társszerkesztője. 1928–29-ben a Maros–Torda megyei Abafáján a báró Huszár családnál házitanító.
1929-ben a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság tagja lett, először vett részt a marosvécsi Helikonon. 1930-ban az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjává választották, részt vett az Erdélyi Fiatalok című lap megalapításában, amelynek főmunkatársa is volt. 1931-ben az Erdélyi Katolikus Akadémia tagja és titkára. 1932-ben a nagyváradi Erdélyi Lapok (Új Lapok, Magyar Lapok) kolozsvári tudósítója, novemberben Falteceniben, majd Iaşiban katonáskodott, de szívbaja miatt leszerelték. 1933-ban a romániai PEN Klub magyar tagozatának titkára. Egy zarándokcsoporttal Olaszországba utazott, fogadta őket a pápa. Dsida Jenő 1934-től a Keleti Újság szerkesztője, a nyelvművelő rovat vezetője. Erdélyi írókkal magyarországi előadókörúton vett részt. Az Erdélyi Szépmíves Céh lektora.
.
.
1937-ben megnősült. 1938 elején meghűlt, s betegségéből gyenge szíve miatt nem tudott felépülni.
Korai költészete a századvégi és a nyugatos líra hatását mutatja, kiváló formaérzék jellemzi. Kolozsvárra költözve az expresszionizmus és a szabad vers hatott rá. Leselkedő magány (1928) című kötetében a háború utáni fiatal nemzedék csalódásának és magányának adott hangot, szorongásaira a természetben keresett feledést. Igazi megnyugvást akkor talált, amikor a (neo)katolikus reformmozgalommal találkozva mélyen átélt gyermekkori vallásossága erősödött meg. Mint második kötetének (1933) címadó verse, a Nagycsütörtök mutatja, Krisztus áldozatvállalásához hasonlította a kisebbségi költő sorsát. Amundsen kortársa című versének tanúsága szerint szolidaritást érzett a szenvedők és a szegények iránt. A Nyugat harmadik költőnemzedékéhez hasonlóan ő is a bukolikus idillben kereste a megbékélést. Életének delén írta epikai elemekkel átszőtt lírai beszámolóit: a Kóborló délután kedves kutyámmal játékos hexameterekkel fejezi ki a természetben megújuló lélek önfeledt örömét; a Miért borultak le az angyalok Viola előtt pedig merengő érzésekkel és dévaj erotikával ünnepli a szerelmet. Angyalok citeráján (1938) című posztumusz kötetében igazi „poeta angelicusként” talált új hangot, egy valóság fölötti létben, szentek és angyalok között lelte meg a vigasztalást (Chanson az őrangyalhoz). A keresztény szeretet engesztelő érzésével szólt a többi emberhez (Vidám kínálgatás keresztényi lakomán). Betegsége miatt elhatalmasodott rajta a félelem; elégikus költeményekben panaszkodott az élet múlékonysága miatt (Harminc év közelében, Hulló hajszálak elégiája, Az élettől búcsúzva) a keresztény sztoicizmus gondolatkörében vigasztalódott (Út a Kálváriára). Tükör előtt (1938) című hosszabb önéletrajzi költeményében a verses regények hagyománya szerint adott számot ifjúságáról, az első szerelem történetéről és az erdélyi irodalomról, ennek nagy egyéniségeiről. 1940-ben megjelent Psalmus Hungaricus című költeményében a közösségi hűség és a történelmi felelősség szigorú erkölcsét szólaltatta meg: azt a hangot idézte fel, amely Kecskeméti Vég Mihály zsoltárában és Kodály Zoltán kórusművében szólal meg. Hitvallást tett a szétszóródott magyarság mellett, nemzeti egységre szólított, a történelem végzetes erőivel fordult szembe.
Dsida Jenő kiváló formaművész; az avantgárd vívmányait, különösen a képzettársítások szabadságát megőrizve újította fel a klasszikus hagyományokat: a kötött versformát, az arányosan szerkesztett szóképet, a fegyelmezett versszerkezetet. Nagy műveltségű műfordító, francia, latin, német, olasz, román költőket tolmácsolt; különösen Trakl-fordításai jelentősek. Írt néhány elbeszélést, és rendszeresen szerepelt esszéivel, bírálataival és útibeszámolóival. /Neumann-ház/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése