Mint a film végén kiderült, van egy huszonéves fia, aki jelenleg egy olyan közösségben él, ahol ép és sérült emberek együtt laknak-dolgoznak. A gyermekük szerencsétlen sorsát maguk előtt látva próbáltak/nak a sérült gyermekek életbe-indításán segíteni alapítványukkal. Főleg Down kóros gyerekekkel jártak sikerrel, hiszen igen sok olyan tevékenység van, melynek elvégzésére ők is képesek. Én nálunk még nem láttam „normális” ember munkakörében ilyesféle sérülten született embert tevékenykedni. Lehet, lehet, hogy nem nézem a magyar TV-t, mert ott láthatnék magyarországi példákat….ezt elismerem, de jártomban-keltemben, a valóságban, még sehol se láttam. /Egyetlen ősrégi kivétel a Babu – van aki tudja, kiről beszélek…/
Végtelenül megindító volt, ahogy ezek a fiatalok teljes szívvel-lélekkel végezték munkájukat, legyen az mosogatás, felszolgálás /- értsd pincérkedés!/ vagy egyéb konyhai kisegítő munka. Lehet most persze azt mondani, hogy hovatovább nálunk diplomások kerülnek ezekbe a munkakörökbe – minimálbérért – nemám a szellemileg, vagy testileg sérültek ! Azoknak – jó, ha valamiféle eldugott helyen egy u.n. „szociális otthon” jut. /Ámbár lassan már ezeket is bezárják./ Ekkor jutott eszembe egy régi történet. Minimum 30 éve történt, de komoly nyomot hagyott a lelkemben, ma is pontosan emlékszem arra a napra… Egy szociális otthonba kellett mennem ellenőrizni.
Még sosem jártam ott, nem is tudtam róla semmi különöset. Jártam én előtte szociális otthonokban / sajgó szívvel látva a lelakott, tönkretett hajdanvolt kastélyokat, szagolva bűzüket…./ Valami hasonlóra készültem. Az otthonvezetővel megbeszéltem, hogy mivel a buszmegállótól sokat kell gyalogolni, szekeret küldenek elém. Hát jó – gondoltam, utaztam én már orosz katonai teherautón, vadászhelikopteren, kishajón – akkor most jöjjön a lovas szekér. A buszmegállónál tényleg várt egy szekér, kissé furcsa és szótlan /néma ?/ kocsisával – de fiatal és merész voltam, felültem, s gyia ! indulás. Jó meredek hegyi kaptatón mentünk felfelé, s mikor felértünk, a lovak s tán hajtójuk is megkönnyebbülve, hogy a nehezén már túl vagyunk, nekiiramodtak.
Hát mit mondjak, kapaszkodnom kellet… No mindegy, hamarosan odaértünk. Perceken belül kiderült, hogy itt szellemileg sérülteket ápolnak. A kapunál rögtön szembejött velem egy nyelvét nyújtogató férfi, de már jött az otthonvezető nő is, gyorsan bevezetve engem az irodába. Ott aztán elmesélte, hogy milyen helyre is jöttem. Hát esküszöm, ha ezt előre tudom, tán egy életre megússzák ellenőrzés nélkül. Először beszélgetünk kicsit, milyen is az élet itt ebben az „otthonban” /rettenetes és félelmetes !!!/.
Még a jegyzőkönyv felénél se voltunk, amikor az ablakon belesett egy fiatalember. Akár jóképűnek is mondhattam volna. Az otthonvezető gyorsan mesélni kezdett róla, előre bocsátva, hogy most be fog jönni, azonnal kínáljam meg cigarettával, de ne akarjak beszélgetni vele, és majd hamarosan ki fog menni a szobából. A cigi viszont a „jóindulatát” megnyerendő szükséges, mert enélkül kifelé menet akár meg is támadhat… na, hát szépen vagyok… gondoltam.
A fiatalember bejött, cigit kapott, ült ott egy kicsit, majd tényleg kiment. /Egyébként gyógyszerész-hallgatókét harmadéves korában egy vizsgaidőszakban zavarodott meg, s azóta él itt …/ Mit mondjak, a lefelé út is szörnyű volt a néma kocsissal, de azt tartotta bennem a reményt, hogy mindjárt a buszmegállóban leszünk, mindörökre leszállok és soha többet ide nem jövök.
Ez a régi emlék és a többi hasonló ”csak” öregeket ápoló intézmény, vagy a gyerekotthonok /a szoknyámba kapaszkodó kicsikkel – „Vigyél el! Vigyél el!”/ meglátogatása jutott most eszembe, ennek a filmnek kapcsán. No meg az, hogy miképp is van ez ? Miért nincs minálunk akárcsak egy ilyen mecénás se, aki hasonlóan a fent írt példához, pl. a testileg valamiképp fogyatékosokat segítené?
A mi milliomosaink saját magukkal vannak elfoglalva. Nagyon örülnék, ha ezt a véleményemet megcáfoló kommentek érkeznének. Örülnék, ha elmondhatnám, nálunk is embernek tekintik azt, aki önhibáján kívül sérülten jött a világra, - persze az se volna baj, ha arra nézve kapnék példákat, hogy miképp segítik gazdagjaink a szegény sorsú gyerekeket, vagy az elözvegyült/elvált anyákat? stb…stb…
Összegezve: kalapom emelem a Würth Alapítvány és annak tulajdonosai előtt. /Hallom XY szkeptikus szavát: "jó, de azt nem látod, hogy ők „sanyargatják"-e a munkásaikat, nem tudod, miféle lenyomott minimálbérért dolgoztatják a vendégmunkásokat", stb. stb. stb./ Igaz. Nem élek ott, nem ismerem őket. Sőt elismerem újra, a saját „nagy”magyarjainkat se ismerem. Az egyetlen S. Imréről tudom, hogy próbált tenni valamit. Más példám nincs. Na tessék, lehet vitatkozni a témán…..
 |
Von Links: Carmen Würth-Geschäftsführerin der Anne-Sophie GmbH, Benjamin Sigmund - Mitarbeiter im Hotel-Restaurant Anne-Sophie, Yvonne Schmidt - Hotelleitung
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése