Magyar közöny

Itt is, én is figyelmedbe ajánlom Szurikáta által említett cikket:
http://nol.hu/cikk/504666

Az elmúlt napokban tapasztaltak különösen felbolygatták az amúgy sem csendes, csak szilárduló lávakéreg alatt szunnyadó érzelmi vulkánomat. Előre kell bocsátanom, NEM tudom, hogy Ausztriában, Brazíliában, vagy Tajvanon milyenek a viszonyok. Talán nem is érdekel. Ide pottyantott /sajnos/ a gólya, tehát a magyarországi viszonyok foglalkoztatnak.

Az a nép, melyhez állítólag „tartozom” /miért is ? „csak” mert épp Anyu itt lakott 1945-ben ? és ha Ausztráliában lakott volna, nem biztos, hogy ma tudom, hol van ez a kies helye a világnak – Ne tiltakozz, igenis lehetett volna így is !!// - szóval a magyarok viselkedése, morálja, vagyis nem-morálja érdekel/izgat, bosszant, keserít el, stb… .
Miért ilyenek ? Ugye, aki olvasta, tudja, pár napja , amikor segítségért fordultam dicső /”Őrizünk és védünk ! „ Ha-ha-ha!!!!!/ rendőrségünkhöz, finoman szólva is „elküldtek”. Másnap, amikor pedig „bejelentett” ügyfélként mentünk az Önkormányzat gyámügyi előadójához, hát már bocsánat, de tán nem írok hasonlatot, miképp beszélt /próbált beszélni/ velem az ügyintéző nő. /Hangsúlyozom a „nő”-t, mert legalább genetikai okból empatikusabbnak kellet volna lennie./
Fogalmam nincs, mi van akkor, ha én nem megyek a kislánnyal. Első mondata az volt, miért ide jöttünk ??? Hát a jó rohadt életbe !!! Előtte nap a rendőrök kirúgtak, ma az otthonvezető ide küldött, mégis hová kellett volna mennem ??? Az ügy menete az - közölte epés hangon, - hogy először a Megye utcai Nevelőotthonba kell vinni a gyereket, s majd aztán ott döntöttek volna, hogy mi legyen a továbbiakban…. Mire én: „Asszonyom, én hetente nem szoktam gyerekeket menekíteni a menhelyre, fogalmam sem volt, hová kell menni. A rendőrök kirúgtak, ha gondolja, elmehetünk innen is, habár úgy tudom, bejelentették Önnek, hogy milyen ügyben jövünk.”
Hát ezen mondatom után erélyes felszólítást kaptam, hogy hagyjam el a helyiséget…. Elhagytam. Később visszahívott – naná, hát azért kellett az én „vallomásom” és aláírásom is, csak az őszinte szavamat nem bírta elviselni…. Aztán gúnyos hangsúllyal, azt közölte, hogy lesz még ebből baja az otthonvezetőnek, s nem is tudja, miképp fog ezzel az üggyel majd elszámolni, mert ilyent /=azonnali, papír nélküli befogadás/ nem tehetett volna…
Ha azt mondom 6 m-es lóról „szólt le” hozzánk, keveset mondok. Én 40 évig voltam „ügyfeles” hivatalnok. Ha én csak egyszer is így viselkedtem volna akármelyik ügyfelemmel, hát lesült volna a bőr a pofámról.

Napok óta azon töröm a fejem, hogy mekkora csoda is történt az én kis védencemmel. Először is volt bátorsága elhagyni az „otthonát”. / Gondolj bele, 15 éves !!/ Másodszor hozzám jött, akiben bízhatott, akitől garantáltan segítséget várhatott. Harmadszor az átmeneti otthon maximálisan emberséges módon bánt vele. /Nem győzők – a fenti események után nekik eléggé hálás lenni !/
És azok, akiknek „hivatalból” kötelességük lett volna a megvédése, segítése, mint egy élettelen rongybábuval, vagy nem is tudom, milyen hasonlatot írjak, mivel – bántak vele.
Persze megfordult a fejemben, hogy talán ezek az emberek naponta 500 ilyen esetet kell, hogy elintézzenek és belefásultak. Na de akkor aki belefásult, ne legyen rendőr és ne legyen gyámügyes. Persze, persze tudom, ez túlzott igény, hiszen ma már pedagógusnak se hivatástudatból megy valaki….Pedig hát ugye,….. na abbahagyom e téma fejtegetését.
Csak itt ég bennem a kérdés: hogy mi van azokkal, akiknek nincs „Mari nénijük” ? Egy szó mint száz, katasztrofális, kétségbeejtő, elszomorító a helyzet. Én nem látok kiutat. Kedvenc mondásom: Jöhetne a világvége. Megérett rá a Föld.
/Nem teszek ide képet, mert amit szívem szerint tennék, az "nem publikus"/