"...Szeretlek szép virágok titeket..."

Semmilyen "kerek" évfordulója nincs. Olvastam egy versét, tetszett, úgy döntöttem, ma ő lesz "műsoron".

 Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. – Hanva, 1868. július 30.) magyar költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője, az MTA levelező tagja. Csizmadia gyermekeként született. 1832 őszén került a sárospataki kollégiumba, ahol mint szolgadiák tanult. 1838-tól 1844-ig végezte felsőbb tanulmányait: bölcsészetet, jogot és teológiát. Tanulmányai befejezése után református lelkész lett. Petőfi Sándor hatására fokozott érdeklődéssel fordult a népköltészet felé. 1845. decembertől 1846 késő tavaszáig Pesten tartózkodott. Petőfi felvette az általa szervezett „Tízek Társaságá”-nak tagjai közé. Petőfivel való barátsága azonban 1848-ban megszakadt.Népregék és mondák című verseskötete jelentős sikert aratott. 1847-ben a Kisfaludy Társaság tagjául választotta. Az 1848. márciusi forradalom után indult Nép Barátja (Vas Gereben és Arany János lapja) munkatársa volt. A szabadságharc alatt tábori papként szolgált a honvédseregnél.1851. szeptembertől haláláig Hanva község lelkipásztora. 1852-ben egyik hazafias verse miatt letartóztatták, s vizsgálati fogságban tartották. Arany Jánoshoz élete végéig szoros barátság fűzte. Pár hónappal halála előtt az MTA nagydíjjal jutalmazta költői munkásságát. Életének két legsikeresebb műve A madár, fiaihoz és A gólyához című költemények./wikipedia/

Tompa Mihály : Előhang

Szent természet! dajkálkodó anyám,
Szeretlek én kimondhatatlanul!
Gyönyör s megnyugvás lelke száll reám,
Lombod, virágod ha sarjad, ha hull.
Tanulni menvén hozzád: megjövök
Édes kincsekkel, mint a fürge méh,
Megkönnyebbülök karjaid között,
Ha szívem bú, szemem könny terhelé.

Járok sivatag szikla-ormokon,
Hol a tél örök hóágyat vete;
Zuhatagok kő-párkányára von
A mélység vonzó, vad igézete;
Eltekintek a sugár fenyveken,
A kis mohon, kit a vén szirt növel:
S magam mindig boldognak érezem
A fenséges természethez közel!

Szilaj viharban zúg a rengeteg,
S távol nyögést, sirámot hallani;
Majd megdöbbentő csendet öltenek
Üres templomként, völgye, halmai;
Mi rebben, suttog néha rejtekén,
Holott hangosan szólni nem merek?...
Talán láthatlan leskődnek felém
Lombok megől az erdő-szellemek?

Hallgatom a bokron a madarat,
Midőn dalolván, búsul vagy szeret;
Amely mosolygó völgyeken halad:
Merengve nézem a futó eret; -
Itt nyílnak a virágok ezrei,
Kik illatozva partját ellepék:
Itt szokták éltök átenyelgeni:
Kék s aranyszínű fátyolkák, lepék.

Kedves virágok! a kert és mező
Szűz gyermeki, szeretlek titeket!
Ha a kikelet várt ideje jő:
Vágyódó lelkem közétek siet; -
Halmon, mezőkön ér a támadat,
Hol véletek sorban ismerkedem;
S hervadni látván szép orcátokat:
Fáj, de még az is jól esik nekem!

Holdvilágon és csillag fényinél,
Midőn a föld álomba' szendereg:
Mint aki szól, érez, mint aki él;
Halk suttogást hallok közöttetek!
És látlak járni-kelni nesztelen,
Remegve érni egymás ajkihoz,
S mintha érteném: hogy a szerelem,
Hogy bánat és vágy, ami összehoz.

S mikép csillámló harmat képiben
Száll meg a lombon a langy éji köd:
A hű csalódás megszáll lelkemen,
És bút, szerelmet, vágyat összeköt,
Szövén belőlük ábrándos regét,
Kert és mező virági! rólatok;
Megmentni vágyik éltetek felét,
Ha elhervadtok, ha meghaltatok!

Szeretlek, szép virágok, titeket...!
Színben, illatban gazdag éltetek
Tartsa meg frissen, ifjan lelkemet,
Míg láthatlak, míg köztetek leszek...!
Jertek, lakjatok aztán síromon,
Vegyétek vissza hűlt szívem felett,
Mit annak ti adátok egykoron:
Az ifjúságot, színt, és életet!