Így jár az ember, ha a verseskötetei között kutat: megtalál valamit, és arról egy egész csomó dolog jut eszébe. "Természetesen" mindig az ifjúsága...
Szóval /talán/ 1962-ben játszották Pécsett a Cyranot, Bánffy Györggyel a főszerepben. Én akkor ott és azonnal beleszerettem Bánffyba is, Cyranoba is. Függetlenül az előbbi politikai szereplésétől a szerelem a mai napig tart, s bár egy verses színdarabot nem mindig élvezet olvasni, nekem ez a kötet bizony sokszor a kezemben volt.
Mit kell/lehet tudni a szerzőről ? Íme:
Edmond Rostand
(1868—1918)
Egy régi provence-i előkelő család fia. Apja nagy műveltségű közgazdász volt, aki érdekes tanulmányokkal és újságcikkekkel világosította fel a társadalmi és gazdasági kérdések iránt érdeklődő műveltebb nagyközönséget. Olykor azonban egy-egy kecses formájú, akár szavalásra is alkalmas verssel jelezte, hogy otthon van az irodalomban és az irodalmi életben is. Az ő otthonában műveltté kellett nevelődni.
Az ifjú Rostand Párizsban, jó hírű gimnáziumban tanulta a latin és görög nyelvet és irodalmat. Lelkesen mélyedt el a francia történelemben és költészetben. Kitűnő tanuló volt, kiskamasz korában már formás verseket írt. 16 évesen egy költeményét beküldte az egyik újság szerkesztőségébe. Ott nem tudták, ki fia-borja, mennyi idős a költő, de a verset közlésre érdemesnek találták. Meg is jelent.
Család, iskola, az ismerősök köre büszke volt. 19 éves korában megpályázta az Akadémia irodalmi tanulmányra kitűzött díját. Megnyerte.
Szülei elvárták volna, hogy felkészült jogász- ügyvéd, közjegyző, esetleg bíró legyen. Ő mint fegyelmezett gyermek, el is végezte a jogtudományi kart, megvolt a diplomája is. De abban a pillanatban hátat is fordított az egész jogászságnak. Úgy látszott, nem is szorul a szülői támogatásra, kezdett ismert író-költő-kritikus lenni.
És 22 éves korában meg is nősült. Felesége maga is fiatal író-költő volt. Nem jelentékeny, de egy időben elég népszerű. Házasságuk azért volt boldog, mert igen jó barátok voltak, de nem zavarták egymást szerelmi külön-útjaikon, sőt olykor meg is beszélték egymással magánkalandjaikat. Erre a férjnek azért is volt lelki szüksége, mert első színpadi játékaitól kezdve a színésznők tündértáncot lejtettek körülötte, és ő szerette valakinek érdekesen elbeszélni az élet romantikus mozzanatait. A feleség pedig a legalkalmasabb volt erre a legbizalmasabb barátságra.
Versei, cikkei, tanulmányai már ismertté tették nevét, amikor megtalálta legigazibb műfaját, a verses színjátékot.
Néhány kísérlet után 1894-ben megjelent könyvalakban és a Commédie Française előadta „A regényesek” című csengő-bongó versekben írt bohózatát a romantikára éhes fiatalokról, akik azért búsulnak, mert a valóság nem eléggé romantikus, s még az is keseríti őket, hogy senki se akarja akadályozni a szerelmüket. A női főszerepet minden idők egyik legnagyobb színésznője, Sarah Bemard játszotta és vitte olyan sikerre, hogy a komédia le sem került a műsorról. Az „isteni Sarah” 24 évvel volt idősebb a költőnél.
Ekkor éppen ötvenéves. Ő azonban örök fiatal volt, testileg is, lelkileg is és jóságos tündére a tehetséges íróknak. Rostandnak is évekig volt ösztönzője, munkatársa, parancsoló zsarnoka és alázatos szolgálója. Mindegyik darabjában játszott, akár mellékszerepet is, de ha ő volt a főszereplő, akkor a darab világsiker lett.
Évekkel később az ő ötlete volt, hogy Rostand írjon érzelmes drámát Napóleon árvájáról, a „reischstadti herceg”-ről. A költő meg is írta a „Sasfiók”-ot. Az ifjú herceget Sarah Bernard játszotta, világhíres nadrágszerep volt.
Az 1900-ban bemutatott dráma olyan sikert hozott, mint három évvel korábban a „Cyrano”, s hamar ez is diadalt aratott az európai színházi világban.
Rostand ezzel a művével és a következőkkel is vagy zajos sikereket váltott ki, vagy a művekből nagyra becsült olvasmányok lettek, mint talán legköltőibb és legfilozofikusabb játékából, a „Don Juan utolsó éjszakájá”-ból.
A legismertebb, legkedveltebb, legmaradandóbb mű mégis a „Cyrano” volt és maradt. Cyrano de Bergerac alakja otthon is, a nagyvilágban is fogalommá vált. A csúnya külsejű, emelkedett lelkű, egyszerre gőgös és önzetlen lovag életében és végül halálában, végtelen komolyságában és korlátlan játékosságával a hírhedett gascogne-i úriemberek típusképe lett. Szélsőségei közt egyszerre volt komikus és tiszteletre méltó, kihívó és bajkeverő, miközben önfeláldozó és az igazi lovagi becsület példaképe.
Nagyon tehetséges alkotóelmék is csak legszerencsésebb perceikben tudnak ilyen örök típust kiformálni. És mindezt bravúros versekben.
A „Cyrano” és a „Sasfiók” után írt két költői játéka, a „Kakas” és a „Don Juan utolsó éjszakája” több irodalmi elismerést hozott, mint igazi színpadi sikert. A „Kakas” verses állatkomédia, címszereplője a híres középkori „Róka-regény”-ben szereplő gőgös kakas. Az igen filozofikus, sőt politikus állatkomédia az uralomról, a szemétdomb hatalmi viszonyairól szól.
Nagyon szellemes – olvasva - ám színpadon sohasem volt eléggé hatásos.
A Don Juan-téma kora ifjúságától izgatta. A nagy csábítóban a nagy magányost gyanította. Az ő Don Juan-drámája elégikus hangú színpadi költemény. Olvasva sokkal szebb és jobb, mint előadva. A Faust-téma is régóta izgatta, de ezt nem írta meg, hanem költői lendülettel fordította Goethe Faustját franciára.
Végső évei az első világháború idejére estek. Beteg volt ezekben az években. Vidéken élt, szorongva figyelte a háborús híreket, írt közben néhány szép hazafias költeményt. Ezek persze azonnal megjelentek. Még meg is érhette a győzelmet, még megírhatta végső költeményét, az ódát a győztes hazához. Három héttel később meghalt. Egész életműve jelen van irodalmi tudatunkban, a „Cyrano” azonban mindmáig valószínűleg a legtöbbet játszott színdarab nemcsak Franciaországban, hanem a nagyvilágban is.
Hegedűs Géza /literatura.hu/
Edmond Rostand: Cyrano De Bergerac
Orrmonológ
Mondhatta volna szebben,
kis lovag,
Más-más hangnemből...
Így ni, hallja csak:
Kihívón: "Én nem
járnék ám vele!
Sebészt hivatnék, hogy
metélje le!"
Barátilag: "Hisz
findzsájába ér!
Igyék vederből, abba
belefér!"
Leírón: "Csúcs,
mely veri az eget!
Hegyfok! Mit hegyfok?
Roppant félsziget!"
Kíváncsian: "Mit
rejt e hosszú tok?
Tollszár van benne, vagy
gyaníthatok
Papírvágó kést, ollót is
talán?"
Kecsteljesen: "Ön
nagy barátja, lám,
A madaraknak! Póznát
tart nekik,
Hol magukat jól
kipihenhetik!"
Kötődve: "Kérem, ha
pipázik ön,
S a füst orrán át
gomolyogva jön,
Kéménytüzet szomszédja
nem jelez?"
Intőn: "Vigyázzon
túlsúlyára! Ez
Lehúzza önt s fejjel
bukik előre!"
Gyöngéden: "Lássa,
megfakul a bőre
Színét a napfény durván
szívja ki
Egy kis napernyőt venne
tán neki!"
Pedánsul: "Hallott
az Arisztofánesz
Nagy állatjáról
uraságod? Tán ez:
A
Hippokampelefantokamelosz,
Hordott ilyen hús-díszt
elől... e rossz
Hangzású lényen volt ily
hosszu csont!"
Gavallér módon: "A
manóba, mondd,
Ez a fogas jött most
divatba? Ej,
Kalap számára pompás
kicsi hely!"
Föllengzően:
"Hatalmas, büszke orr,
Egy teljes náthát csak a
bősz, komor
Mistráltól kapsz! Más
szél ott meg sem érzik!"
Tragikusan: "Vörös
tenger, ha vérzik!"
Bámulva: "Ó,
eszembe jut, ha nézlek:
Micsoda cégér egy
illatszerésznek!"
Lírailag: "Kagyló
ez, s ön Triton?"
Naivul: "Mondja,
mert én nem tudom,
Mikortájt nézik ezt a
műemléket?"
Mély tisztelettel:
"Gratulálunk néked
Tornyos házadhoz,
nagyságos barátom!"
Parasztosan:
"Hékás, a számat tátom!
Orr az? Fenét orr!
Ördögadta dolga:
Kis dinnye jaz, vagy
óriás iborka!"
Hadászilag:
"Szuronyszegezve áll!
Lovas-roham ilyet készen
talál!"
Üzletszerűn: "Tán
lutrit rendez? Én
Sejtem, hogy ez lesz a
főnyeremény!"
Végül, torzítva Pyramus
kriáját:
"Ez dúlta szét az
arc harmóniáját,
E szörnyeteg!... Pirul
az áruló!"
Így ömlött volna
szájából a szó,
Ha volna önben szellem
és tudás.
De szellemet,
boldogtalan dudás,
Ön sose látott s tán azt
tudja csak,
Hogy hülye fráter is
lehet lovag!
De hogyha önben annyi
lelemény
Lett volna mégis, hogy
kivágja szépen
Mindazt, amit most
összehordtam én
E díszes, úri hallgatók
körében:
A kezdő mondat első
negyedét
Éles kardommal vágtam
volna szét!
Mert magamat kigúnyolom,
ha kell,
De hogy más mondja, azt
nem tűröm el!