Még mindig zene

Bocs, de kicsit visszatérek még a Rieu koncerthez, mert tegnap ezt a dolgot elfelejtettem megírni, holott eléggé elgondolkodtam rajta… A három tenor többek között a Turandotból énekelte Kalaf áriáját, a Nessum Dorma-t. Szép volt, szó se róla. Azonban - és ez az ami elgondolkodtatott engem - az angol Szupersztár győztes Paul Potts előadása annyira meghatott, hogy kicsordultak a könnyeim. És ez volt az, amin elmeditáltam, t.i. hogy mi is kell ahhoz, hogy egy zeneszám ilyen mélyen megérintse az ember lelkét. Tízszer hallod, „csak” szépnek találod, tizenegyedszer meg elsírod magad hallatán… Jó lenne többet tudni a pszichém/nk/ről, talán sok mindenre magyarázatot találnék, ami előtt most csak egy nagy kérdőjellel a fejemben állok. Egy biztos: furcsa egy szerzet azért az ember…
/Mellesleg nem véletlenül ezt a variációt tettem fel, mindegyik Paul Potts-os videó jó, de ez talán a legkülönlegesebb - szerintem./

Egyébként bevalom, én nem tudtam, hogy ez volt Puccini utolsó operája, olyannyira utolsó, hogy be se tudta fejezni. A hiányzó befejező részt jegyzetek alapján Alfano készítette el. Magáról az operáról egyébként nagyszerű leírás olvasható itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/Turandot Egyébként egy blogban olvastam: „…Tudjátok, mit javasolt egyszer a szövegszerkesztő helyesírás-ellenőrzője, a számára értelmetlen Turandot helyett? Túrandót…”