Ma meglátogattam Irma nénit a kórházban. „Jó napja” volt, megismert. Ugyanis egy héttel ezelőtt csak nézett rám gyermekien kérdő szemekkel és azt kérdezte: „Hát te ki vagy ?” És amikor beszélni kezdtem, akkor a hangom, vagy a stílusom /?/ alapján rájött: „Ó, hát te vagy az angyalom ? Látod milyen vagyok, meg se ismertelek!”
Két öreg barátnőm közül ő az idősebb 96 múlt, a másik kettővel „fiatalabb”. Ma nála is jártam, ő itthon van, nagy nagy szerencséjére, a fiáék /hetvenhez közel/ még olyan állapotban vannak, hogy el tudják látni. „Beszélgetünk” – ami abból áll, hogy én feldobok témákat, mesélek a hétköznapjaimról, ő pedig néz rám, mintha értené minden szavamat, és egyszer csak megszólal, hogy „Tudod, az unokámmal, amikor mentünk most fel a Marx úton, akkor mondta a doktornő, hogy ne fáradjunk, mert majd ő eljön. De nem jött.” ….Van vagy 4 éve, hogy ki se lépett a házból, sőt lassan már a szobájából se nagyon…
Olyan szomorú szívvel jöttem haza. Egyiküket, a szomszéd nénimet 22 éve ismerem. Olyan jó barátnők voltunk, sokszor jártam át hozzá esténként kint ültünk a kertben, ő is én is egyedül voltam – vagyis hát én a kutyámmal mehettem mindig hozzá. Ültünk hármasban a csendes nyári estéken és felelevenítette a múltat. Sokat, szívesen és színesen mesélt lány és ifjú asszony koráról. Szép esték voltak ezek. És közben múlt és múlt az idő. Egyszer eljött az is, amikor a fia nem akarta/merte már egyedül hagyni a házban, leköltöztette a saját lakásába. Attól az időtől kezdett romlani az állapota. Végigasszisztáltam a fokozatos bezárkózását, leépülését. Lassan, de biztosan halad a sír felé vezető úton.
A másik nénit csak néhány éve ismerem, de még tavasszal is képes volt, szemüveg nélkül hímezni, keresztrejtvényt fejteni, kettejükre ő főzött. És egyszer csak a gép akadozni kezdett. Már ez se ment, már ahhoz se volt ereje. Most az ápolási osztályon van – és nem tudom, meddig „tart ki”. Kérvényezték a gondozóotthonban való elhelyezést – nem tudjuk pontosan milyenek az esélyek, mikor tudnának beköltözni. Nem könnyű az ilyen öregek ellátását megszervezni.
Most tudtam meg, hogy többféle házi ápoló szolgálat is van, sőt van gyors-segély hívó lehetőség is. Igaz, ehhez le kell adni egy pl. lakáskulcsot, s akármennyire is ingyenes, az idős emberekben - persze még bennem is - halkan megszólal a félelem: egy idegennek lakáskulcsot adni manapság ? …
Biztos más is hasonlóan gondolkozik, mert többekkel beszéltem mostanság – nem én találom most föl a spanyolviaszt, tudom, de leírom: olyan szomorú ez… Olyan méltatlan az emberhez. És ugye, az igazság kedvéért hozzá kell tegyem, akkor én most még két nagyon is „kegyelmi állapotban lévő” emberről írtam. Hol vannak a többiek, akik itt a földön szenvedik meg haláluk előtt a poklot, hol vannak azok, akik csak testben vannak itt ? Vagyis hát persze ezt se tudjuk biztosan, hiszen attól, hogy semmi jelét nem mutatja annak, hogy megért, és nem is szólal meg, attól még lehetnek gondolatai –lásd sok kómából visszatért beszámolóját…
Mindig oda lyukadok ki, hogy nekem semmi kifogásom a meghalás ellen. Ha lejár a szavatosság és menni kell, akkor menni kell. De vajon miért előtte az a sok szenvedés ? Az a tényleg emberhez méltatlan helyzet, amit tetszik, nem tetszik meg kell élni annak, akire az méretett. És végig kell kínlódnia a családtagoknak is – pedig aztán ők tényleg nem érdemlik meg.
Nem várok én erre senkitől se választ – meg is lepne, ha valaki tudna elfogadható indokot mondani.
Csak a mai napomat eléggé behatárolták ezek a gondolatok. Most – lefekvéshez készülődve – megpróbáltam kiírni magamból. Jobban szeretnék elalvás előtti félálmomban valami csodaszép virágos réten, vagy suttogó-lombú erdőben sétálni, mint ezekkel a gondolatokkal küzdeni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése