Beértünk a Keletibe, ahol olyan dermesztő hideg volt, mint a északi sarkon. Innen el kellett villamosoznom a Nemzeti Színházig. No – be kell valljam – „testközelből” ezt is most láttam először és nem mondanám, hogy „el voltam ájulva” tőle. Igaz, alaposabb körülnézésre nem volt időm.
Délelőtt volt egy megbeszélésem, ahol találkoztam néhány netes ismerősömmel. A megbeszélés jól sikerül, de bitang rövid volt. Nekem most úgy tűnik, alig volt lehetőség a „beszélgetésre” – sajnálom is, hogy az utolsó órát az Amerigo Tot kiállítás megtekintésével töltöttük, inkább tovább kellet volna beszélgetnünk. Többet ért volna.
Aztán hirtelen már 3 óra volt, rohanva búcsúztam, végül azt sem tudom, de meglehet, én voltam a legtávolabbi résztvevő. Haza kellett még valahogy jutnom. Amikor kimentem az épület elé, a Duna felől metsző, dermesztő hideg szél fújt, és elég erősen havazott. Épp az orrom előtt ment el a 24-es villamos, várnom kellett rá vagy 10 percet.
A megbeszélésünk helyén eszméletlen meleg volt. Legalábbis nekem, aki nem vagyok szokva a központi fűtés száraz és szabályozhatatlan, pazarló és egészségtelen fűtési hőmérsékletéhez. Már a villamosmegállóban fáztam. Aztán azt se tudtam, hogy Pesten bizony nincsenek fűtött villamosok, legalábbis én oda és vissza is egy jégkaszniban utaztam.
Az állomáson épp csak vettem egy sajtos rudat, meg egy kis vizet, már szálltam is fel. Nem olyan elegáns kocsiban ültem, mind felfelé menet, de azért ez is tűrhető volt, főképp mert a négyes ülésen csak ketten ültünk és a lábaimat kényelmesen ki tudtam nyújtani. A mellettünk lévő másik négyesen egy nagymama ült egy fiatal lánnyal és két kicsi, 3-4 év körüli lányocskával.
Eleinte semmi gond nem volt, de amikor Kelenföld után leálltunk, és bemondták, hogy előttünk a pályát tisztítják és várni kell a továbbindulásra, no akkor kellett volna videót készíteni. Szerintem mindenkinél volt mobil, s mindenki azonnal hívta a hozzátartozóit. A velem szemben ülő fiatal hölgy – (a harmadiktól kezdtem számolni) Dombóváron akart leszállni, s onnan továbbutazni Kaposvárra, teljesen pánikba esett, Dombóvárig 17-szer hívta a barátját, az anyját és a barátnőjét. Fogalma nem volt, hogy miképp fog tudni most hazajutni. Mellesleg meglepett, hogy a kalauznő, aki jött ellenőrizni a jegyeket, a táskájából elővett egy kis masinát, s amikor a lány megkérdezte, mivel/hogyan tud majd továbbutazni Dombóvárról, akkor ebből a kis ketyeréből a nő kinézte, hogy milyen vonatok és mikor indulnak még ma D-ből K-ba. Számomra, aki időtlen idők óta nem utaztam vonaton, ezek a dolgok meglepőek voltak.
Lassan haladtunk, többször megálltunk, Dombóvárnál már majdnem egy órás késésben voltunk. Dögletes meleg volt. @ x írta, hogy egy rokona meg majdnem megfagyott, hát rólam meg folyt a víz. Pedig több réteget is levetkőztem már. A mellettünk ülő gyerekekkel a két felnőtt 2,5-3 óra elteltével már alig bírt. Mondtam, hogy hagyják már rohangálni őket az ülések között, mert ugyan az is idegesítő, de legalább a gyerekek lefáradnak kicsit. Aztán végül beszálltam a szórakoztató műsorba, az elolvasott újságokból papírcsónakot, kisrepülőt, sárkányt hajtogattunk, kis terítőket tépkedtünk és néhány színes ceruza segítségével még kiszínezni is sikerült.
Nagy nehezen 8-ra értünk haza. Dacára, hogy jól beburkolóztam, sapkámat mélyen a homlokomba húztam, de mégis csak totál kiizzadva, taxira kellett várnom közel 10 percet. De még így is szerencsésnek mondhatom magam, mert bár a taxisnak ”Jaj véletlenül nem kapcsoltam be az órát” felkiáltása mellet /mint reggel, hivatalosan/ egy ezrest adva csak-csak elérkeztem a lakásom közelébe. /Az igazsághoz tartozik, hogy reggel Volántaxival mentem, este egy maszek fuvarossal./ Azt nem is reméltem, hogy az utcánkba behajt az autóval, mert akkor innen a jövő hétig biztos ki nem megy. Mindegy. Fél 9-re hazaértem.
Este már ittam a mézes forró tejet, kavartam a mézes torokgyógyító varázs-szeremet, de éreztem, elkapott a nátha… Trombitálok is most rendesen. „Természetesen” van itthon gyógyszer, (Chinacisal – tudom ajánlani ezt a régiséget minden könnyebb megfázásra – és van 6 csomag százas papírzsepi.) Lázam nincs, szóval nem kell izgulni, nem a vírust hoztam haza, hanem megfáztam. Majd az lesz a karácsonyi ajándékom, hogy épp addigra el is múlik. :-)
Itt alant pedig néhány szép képet láthattok a keleti pu. főbejáratáról. Az emberek ki-be jöttek-mentek, senki nem állt meg, hogy megcsodálja, vagy akár csak egy pillantást is vessen rá. Felőlük aztán „vakablakok” is lehettek volna…Persze lehet, hogy én vagyok csak egy ilyen félnótás: az ilyesféle kézműves munkák mindig csodálatot váltanak ki belőlem. Gyönyörűek ! Ilyent – legalábbis azt hiszem – géppel nem lehetne leutánozni. Ez még a kovács mester kézügyességét/fantáziáját, és a munkaszeretetét dicséri.
No, ennyi volt. Most pedig megyek és sütöm a linzereket. Az előző adag valahogy „elfogyott.”
(A net olyan lassú, mint amilyen vacak a gáz ma… Nem értem… befagyott ???)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése