Mindkettő évek óta ismeri és segíti hajléktalanját.
A Zoli.
Per pillanat ő tűnik a szerencsésebbnek, hiszen mérhetetlen élni-akarással ajándékozta meg az ég: vasat gyűjt és „lomol” – ebből él – igenám, de hol? Hogyan ?
A város egyik peremkerületében illegálisan vert tanyát, mindenféle ócskaságból, deszkából, bádogból tákolta össze a „házát”. A „birtoka” láposabb részéről valahogy tud vizet szerezni a mosdáshoz – nyáron egy tartályban felmelegíti, akkor még zuhanyozni is tud. Lepusztult akkukból tölti fel a mobiltelefonját (!), sk. épített hűtőszekrényből kályhát, kutyát tart – mert őrizni kell a birtokot – és nagyon sok mindent megtermel (!) magának ott azon a senkiföldjén. Annyi mindent, hogy néha még a piacon is tud eladni belőle. A lomolásból ilyen-olyan tüzelőanyag is kikerül, eddig még nem fagyott meg.
Amikor meg nem a megélhetéséért küzd, akkor fest ! És állítom, nem rosszak a képei – én is láttam. Persze az eladáshoz másféle tehetség kell, mint a festéshez – emiatt aztán a képeit elcsalják tőle, más nevén árulják, vagy őt pinkapénzzel kifizetik, s a kereskedő gazdagszik meg a művészetéből.
És minden nap félelemmel kel és fekszik, egyrészt mert azt nem lehet tudni, meddig hagyja a város gazban azt a részt, ahol ő él, másrészt ha felfedezik sorstársai, akkor egy ilyen birtokért már ölni is érdemes…
A Laci
Ő a szerencsétlenebbek közé tartozik. Falusi gyerekként a városba jött dolgozni, munkásszállón lakott. Jött a nagy „szabadság” és a nagy munkanélküliség, aztán valami betegség, aztán a nagy SEMMI, karonfogva a reménytelenséget elhalványító cinkossal, az alkohollal. Több mint 10 éve él az utcán. Tavasztól őszig a leglehetetlenebb helyeken alszik, télre keres csak valami zugot. Mosdik erdei forrásokban, felhagyott kutaknál (közkút szinte már nincs is!), a ruháit többnyire a barátnőm segítségével cseréli. Ő ugyanis szánalomból összegyűjt mindenféle használt ruhát számára a garázsában, s amikor nagyon lekopik Laciról a ruha, akkor felkeresi a garázst és kér egy újabb nadrágot, pulcsit, vagy más egyebet. Itt tárolja a „felesleges” élelmiszerét, ha valahonnan kap ételcsomagot, amit se eltenni, se megenni egyszerre nem képes, és napokig cipelni se akarja, akkor idehozza, s ínséges napokon jelentkezik érte. Megállás nélkül retteg attól, hogy kirabolják - ugyan nem is tudom, a rajta lévő ruhán kívül mit is lehetne elvenni tőle – de tény, azt is félti. (Télen persze egy jó meleg sapka is kincs.) Egy „barát” akivel együtt táborozott valahol, éjjel, alvás közben csatolta le a karjáról az órát, s állt mindörökre odább vele.
Februárban „szerencsére” kórházban volt, most a Támaszosok átmeneti ápolási otthonában kapott két hétre helyet. Ő sem akar az un. éjjeli menedékhelyre menni, mert azt mondja, épeszű ember nem tudja elképzelni, milyen alakok vannak ott, büdösek, mocskosak, részegek meglopják egymást, stb…Akkor már inkább az utca, vagy az erdő…Hogy mi lesz vele ilyen hidegben két hét múlva, nem tudni...
Tehát nem csak a kutya vár(na) segítségre, mert itt van pl. ez a két ember is. Ötven körüliek, kifacsarta őket az élet. Az egyiknek ugyan ma még van valami bádoglemez a feje fölött, a másiknak az sincs. Mi lesz velük holnap ? A jövő hónapban ? Az év végén? Ki törődik velük, ki gondoskodik róluk, hiszen ők már nem képesek a saját életük elrendezésére. Sokuknak vagy nincs is családja, vagy nem tud/mer visszamenni hozzájuk.
Nincs embermenhely ahol véglegesen befogadnák őket. És nincs embervédelmi törvény sem.
Talán mégiscsak jobb kutyának lenni…
Szörnyűséges vitában állok saját magammal – hiszen a „nem dolgozik ne is egyék” szöveg elég mélyen és jó erősen begyökerezett az agysejtjeimbe. De a dolog valahogy nem így működik. Hiszen amíg volt (segéd)munka a számukra, addig azért dolgoztak ezek az emberek (vagy egy részük legalábbis). Aztán rendszert váltottunk és alóluk egy pillanat alatt kirántották a megélhetés lehetőségét, sok esetben az „otthont” is – és a szó szoros értelmében magukra hagyták őket. Közben pedig múltak az évek. Senki se lett fiatalabb, munka se lett több, sőt ! Az alkohol pedig a legerősebb embernél is megteszi a magáét.
Na jó, de mi lesz velük ? Mi lesz velük – merül fel újra és újra a kérdés. Kétségtelen, tudom, NEM NEKEM kell feltétlenül megváltanom a világot, megoldanom az elhagyott kutyák és szegénylegények életét. De nem tudok nem gondolni rájuk… Megnehezítik és megkeserítik az életemet, nem hagyják nyugodni a lelkiismeretemet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése