Mivel a barátnőmmel folytatott 2 x 1 órás beszélgetés valamelyest kisimította a lelkemet, próbálok egy picit írni a tegnapi gondolataimról, melyeket elhallgattam.
Bizonyára észrevettétek, hogy a közelmúltban felkerült két új blog a rendszeresen olvasottak közé. Ebből az egyik a Tiffanys üvegművészé, a másik egy fotós-szöveges-(élet)művészé. Ez utóbbit több mint egy éve olvasom/nézem már, el kell mondjam, szörnyen irigykedve. Rengeteg olyan kép van benne, ami nekem nagyon tetszik, s régóta szerettem volna valami hasonlóval próbálkozni. Persze - ismerhetitek a szövegemet – a 20 ezer Ft-os géppel nem lehet csodát csinálni, se jó fotókat…. Ettől a vágy még bennem lehet/van.
Már tavaly ősszel Jajceban járva is próbáltam az autóbusz ablakán át fotózni – akkor (számomra is) meglepő módon csodálatos éles képeket sikerül készítenem. Aztán jöttek a kb. karácsony környéki, esti, fényes „elfolyós” képek – de ez is nagyon messze volt az elképzeléseimtől, vágyaimtól.
S tegnap, amikor Szexárdról jöttem haza (…perszehogytudom…) csak úgy, próbaképp kezdtem fényképezni.
Elég gyorsan jött a buszunk és az idő – gondoltam én kis naiv – nem volt igazán fotózásra alkalmas. Párás, esős, helyenként ködös, viszont fantasztikus zöldeket láttam, a mézes-sárgástól a haragosig mindenféle árnyalatban. Egyszerűen csak azt tudom mondani, valami olyan kényszer-képzetem lett, hogy ezeket a zsenge kis füveket, növénykéket ha meg tudnám simogatni, valami hihetetlenül finom hűvös, selyem-szerűt éreznék az ujjaim alatt.
Aztán a felszántott földek duci-buckás, meleg barna sorai… Tényleg azt éreztem, hogy ezek meg szinte langyosak, a bennük belül bujkáló, toporogó kihajtásra készülő magoktól.
Valami fantasztikus utazás volt, csak katt-katt-katt - lőttem a képeket egymás után. Akkor még nem tudván/látván az eredményeket. És este itthon várt/ért a nagy meglepetés, amikor kiderült, hogy na, ezek végre kezdenek olyanok lenni, amilyenekre vágytam. Színükben, dinamikájukban, az elmosódottságba belekódolt mesékben és fantáziálásokban.
Kb. a hetedik mennyországban éreztem magam, amikor egy más okból kifolyólag hirtelen egy vödör jeges víz zúdult a nyakamba.(Hadd ne kelljen elmondanom, bántott és elkeserített, de mára már megküzdöttem a dolog nagyjával.)
Szóval a képeimről ennyit szerettem volna mesélni. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, akitől tanulhatok, hiszen minden tudásomat morzsánként szedegettem eddig is össze. Előbb utóbb csak tudok majd már venni egy rendesebb gépet, s akkor még az sem lehetetlen, hogy elmegyek egy fotószakkörbe tanulni…
Három barna árnyalatút megmutatok még a „készletből”:
(EZ VOLT AZ 1700. BEJEGYZÉSEM)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése