Sajnos megint gyenge minőségűek, de a körülmények, melyek között próbáltam dokumentálni a látottakat – egyenesen elképesztőek voltak (hideg, meleg, pára, légbefúvás, stb…)
Eleve úgy kezdődött, hogy vasárnap de. 10-kor már volt legalább 28 fok, s először, amikor az udvar szintjén lévő termekben jártam, csak az zavart, hogy 1. meg sem mozdul bent a levegő, 2. minden üveges tárlóban van, és egyszerűen lehetetlenség fotózni. Pedig voltak itt is érdekességek, iratok, szerszámok, ásványok, több mindenféle.
Aztán megmutatták, hol kell lemenni az „igazi” bányamúzeumba, (első 25 lépcső). Itt meglepetésemre találtam egy Bocz szobrot, (bár egy lent a vágatban is volt később) illetve láttam dino lábnyomokat, hatalmas csontmaradványokat, óriáscsigát. Majd újabb lépcső (40) következett és itt már eléret „a bánya szele”. Ment a szellőztető rendesen, azt hittem kivisz a cug…
Ide már nem kísért senki sem, mivel voltam olyan könnyelmű, s mondtam, egyedül is elboldogulok és ezt komolyan így is gondoltam (habár még sosem jártam itt)…. Hát, ha nem én vagyok, tutti, visszafordulok és nem járom végig ezt a varázslatosan félelmetes labirintust. A járatok, a bánya hajdani, illetve modernebb kori járataihoz hasonlóan vannak kiácsolva, fával, illetve később fém elemekkel, támokkal. Ha nem lenne olyan hideg - akkor akár egy igazi bányában is érezhetné magát az ember, tényleg szinte csak a hőmérséklet a különbség. Bár ebben bizonytalan vagyok kicsit, mert ezt a múzeumlátogatást egy évekkel ezelőtti urános bányalátogatással hasonlítottam össze, ahol igen mélyre (több száz m) mentünk le. Ott már izzasztó forróság fogadott minket, ellentétben ezzel a hűvössel. Aztán a barlangozós időszakom is eszembe jutott – csúsztam-másztam én épp eleget 6 éven át minden vasárnap, meg nyaranta két hétig a Mecsek barlangjaiban – na ott, aztán nem lehetett mondani, hogy leizzadtuk a ruhánkat.
Szóval, ahogy mentem a vágatokon végig, sorra előbukkantak a régi szép élményeim. Nem, sose féltem, se a bányában, se a barlangban, és most itt se. Csak már amikor kijöttem, villant át az agyamon, mi lett volna, ha pl. elaszik a villany ?....Mert ugye elemlámpa, az bizony nem volt nálam…
A vágatban több tárló ( üveges, vitrinszerű szekrény)volt, ahol ásványokat lehetett látni a párás üvegen át, másutt különféle bányászeszközöket (fúrók, csákányok, lapátok, stb.) mutattak be. Aztán oldalvágatok ágaztak ki a fővágatból, és ezekben különböző bányagépek, fejtési módok, eszközök és a csoda tudja mi minden volt látható. Elértem egy lejtaknához, tényleg kapaszkodnom kellett, olyan meredek volt. Mellette csillék, felvonók, és mindenféle egyszerűbb eszköz állt, mintha a bányászok épp az előbb, pár pillanatra mentek volna innen csak el. Volt egy kis kanyar is, egy elágazás a járatban, még jó, hogy ott legalább volt egy iránymutató tábla, merre tovább.
Hamarosan „átértem” a szénbányából az uránbányába. Itt már nagyon modern berendezések voltak csak, vágatbiztosítók, különféle réselők, fúrók, csőtámok és egyebek. Elég jól ki van táblázva minden, de nem bántam volna, ha velem van egy szakember, aki kicsit még magyarázhatott volna egyik-másik eszközről.
Elértem a kisvonatig, aminek ha jól emlékszem „népes” volt a neve, de nem vagyok ebben 100 %-ig biztos. Azt tudom, hogy a lift, ami lefelé visz, amiben egymáshoz zsúfolódva állnak a bányászok, az a kas. (Ilyen nincs a kiállításon.) Volt egy ősrégi könyvünk a bányászkodásról, emlékszem, méregzöld volt a teteje, és mindenféle baleset-elhárítással kapcsolatos, könnyen megjegyezhető mondóka volt benne. Egyben tele volt szakszavakkal is – abból akár egy kisgyerek is megtanulhatott „bányás”-ul.
Hm… hol lehet ez a könyv ??? Majd érdeklődöm a családomban…
A kisvasútnál lettem először bizonytalan, nem tudtam, jó irányba megyek-e ? Eszembe jutott, hogy „Ariadne” fonalam sincs, amit felgöngyölve visszamehetnék a régi úton. – Na jó, ezt most csak viccnek szánva írom, de azért tény, akkor, ott, volt egy kellemetlen másodpercem és feltettem magamnak a kérdést, vénségemre miért vagyok én még mindig ilyen „kalandvágyó”? (Csak zárójelben jegyzem meg, egy jó éve, majdnem elmentem a fiatal rokonaimmal egy csúszós-mászós barlangtúrára – amiről jobb érzésű és normális idősebb rokonaim nagy nehezen lebeszéltek. Mondom ma: szerencsére, mert azt, a mesék alapján már biztos nem tudtam volna végigcsinálni…)
Mindig benne vagyok az ilyesféle kalandokban. Kár, hogy nincs valaki, aki felajánlaná: felvisz hőlégballonnal, mert abba is azonnal beszállnék. Nagy vágyam, hogy egyszer repüljek is vele, mert vagy 20 éve egy földhöz kötöttben már felemelkedtem, az is nagyszerű érzés volt (Orfűn) – de mégse repültem. Márpedig repülni imádok…(hja, vagy tízszer ha volt benne részem, katonai helikoptertől, Pilatuson át a nagy TU-k-ig..) Áh, de ez „légi” történet, s most meg épp a föld alatt vagyunk.
Szóval – mivel most itt ülök, s verem a billentyűket, ez azt bizonyítja, kitaláltam a „bányából” s feljöttem a napra. Míg lent már-már reszkettem a kifejezetten hideg légáramlatoktól (persze semmi kabát nem volt velem!!! Elég meggondolatlanság volt ez is !!!) szóval kijöttem a 30 fokba – majd elájultam… Még szerencse, hogy egy nagy csapat diák volt a Vasarely múzeumban. S míg én a kapu mellett álltam, hogy kijöhessek, ők a világ legtermészetesebb nyugalmával mind a kb.80-an kisétáltak előttem, mintha nem is emberből, hanem levegőből készült, átlátszó alak, vagy a kiállítás egyik udvari dísztárgya lettem volna…vagyis, kipihenhettem pár percig kalandjaimat.
Mindent egybevetve azért jó volt. Ha valaki most kedvet kapna hozzá, két dolgot javaslok:
Kérje, hogy egy múzeumi ember kísérje el, és vigyen magával kabátot ! A fényképezőgép nem annyira fontos, mint ez a kettő.
Leghűségesebb olvasómnak ezúton is üzenem, klopacska nem volt a kiállításon – pedig igazán lehetett volna.
(Gyengébbek és tájékozatlanok kedvéért:
A klopacska annak idején nem csak a közeledő műszakváltást adta tudtul. A madzaghurokkal felfüggesztett nyolcvan centi hosszú, másfél colos szögletes fadarabot ütötték meg fakalapáccsal akkor is, ha szerencsétlenség történt a bányában, ha meghalt valaki. A 250 éves szén-, és a 40 éves uránbányászat a Mecsekben bizony több száz áldozatot követelt. A fakalapács ütemes kopogása ma már nem mozgósít, nem jelez veszélyt vagy tragédiát, pusztán rájuk, a bányászokra emlékeztetnek a klopacska hangjai. http://www.bama.hu/helyi-ertek/velem-en/a-klopacska-hangjai-91367 )
http://mek.niif.hu/02100/02152/html/08/140.html
A ráérő érdeklődőknek itt egy kis böngésznivaló: http://mek.oszk.hu/05100/05155/05155.pdf
A Dunántúlon egyedülálló földalatti múzeum 1981-ben nyílt meg Pécs belvárosában - lejárata a város híres "múzeum utcájában", a Káptalan utcában, a Vasarely-kiállítás udvarán található. A kiállítás 2004-től a Központi Bányászati Múzeum fenntartásában működik.
http://www.vendegvaro.hu/KBM-Mecseki-Banyaszati-Muzeum-Foldalatti-Banyaszati-Kiallitas
A múzeumban látható még Bocz Gyulának két alkotása:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése