Tündérkert

Bolond ember az, aki elárulja, hová rejtette a kincseit. De milyen ember az, aki a barátainak sem mutatja meg ezeket ?
E két mondat között őrlődöm itt már dél óta. De csak csak erősebb a második énem, a megosztó, a másoknak örömet adni akaró, a figyelemfelkeltő.

Az úgy volt kéremszépen, hogy már jó régóta készültem én a gyükési Nagyezerjófű Botanikus Kertet megnézni , de valahogy sosem akart a dolog igazán összejönni. Ma reggel fél 10 felé gondoltam, ez már emberes idő, megpróbálok telefonálni, mert ide csak előzetes, telefonon történt egyeztetés után lehet bejutni. Ez ugyanis egy magán arborétum, ami április közepétől decemberig látogatható.(Lásd: http://kapolnapok.gyukes.hu/ )
Lusta voltam fellihegni a meredek hegyoldalba, kocsival mentem, leálltam az árnyékban, majd a kapu előtt állva, megcsendítettem az érkezésemet jelző kisharangot. Egy női hang invitált: Nyitva van, tessék bejönni !
Az első, aki üdvözölt egy kiskutya volt, akivel másodpercek alatt barátságot kötöttem, majd megtörtént a ház és a kert tulajdonosának is a bemutatkozás. Elmondtam, mi járatban vagyok, megnézni és fotózni szeretném a kertet és benne Kiss Andor szobrászművész szobrait. Miután az engedélyt megkaptam, felfedező útra indultam.

Valójában már a kapun belépve megrezdült valami a lelkemben/szívemben, de ahogy elindultam a hatalmas terméskövekből kirakott úton, egyre inkább úgy éreztem eltávolodom e földi világtól, s valamiféle paradicsomkert felé haladok. Minden, de minden olyan volt, mintha már jártam volna itt, vagy mintha én csináltam volna, vagy mintha álom lenne. Nem tudom megmagyarázni – csak az a szó jó rá, hogy álomszép volt. Nem olyan rég is valami hasonlóról írtam, pedig nem túl gyakoriak az életemben az  olyan pillanatok, amikor úgy érzem „kilépek” önmagamból, s amerre járok az egy mesebeli világ. De most úgy látszik ilyen időszakot élek...Nem, akárhogy forgatom a fejemben a dolgot jelzőt keresve, nincs jobb szavam rá, mint: álomvilág…

A száz és százféle kicsi és nagyobb virág közül hol egy szobrász (Kiss Andor) alkotta kőszobor, hol az Isten és természet alkotta laposra, lyukasra, szögtelesre, cakkosra mintázott csodálatos kövek bukkantak elő. Aki olvassa a blogot, tudja, hogy milyen kő-mániás vagyok… Hát elképzelhetitek… Itt aztán voltak kövek. És nem ám olyanok, mint a legutóbb, a kiállításon. Ezek „élő” kövek voltak, nem egy papírskatulyában szomorkodtak fényesre csiszolva, hanem eredeti, ősi, vad természetes környezetükben éltek/álltak, mohák, kis húsos-levelűek, füvek, százféle virág társaságában. Vagy egy garázstetőre varázsolt sekély tavacska moszatja nőtte be őket selymes-zölden, úgy néztek ki, mintha apró vízitündérek sütkéreznének ott alant, hajukban lilás-rózsaszín tavirózsával. Aranyhalak játszottak velük, a békák meg zenéltek nekik, türkizkék potrohú szitakötők tartottak táncbemutatót…
Mint amikor egy vödörből kiborul valami, olyan volt a bazsarózsa bokor, telistele virággal, egyikben rózsabogár bányászta potrohára ragadt arany-virágporosan a nektárt. Hatalmasra nőtt lila harangvirágok kacérkodtak pompás sárga nemtudommikkel, sötétzöld levelekkel keretezve játékukat, olyan színharmóniában, hogy leírni se tudom. Az egyik kis kerti út mellett kövekből kirakott „kaszkád”-ban bizonyára néha víz is folyik, most száraz volt, de így is csodaszép. A laposra kopott kövek között bujkált a napsugár, itt egy gyík kandikált ki, amott egy nagylevelű virág rejtett el valamiféle szorgosan igyekvő bogarat.

Az ösvényeken ide-oda kalandozva eljutottam a melegházba, felkapaszkodtam a felső kertbe, ahol szúrósan terpeszkedtek a különféle kaktuszok. Itt is, és a kert különböző helyein is váratlanul egy-egy, a környezetében pompásan illeszkedő szobor bukkant elő. Nem nagyok ezek a szobrok és épp ezért pompásan illenek ebbe az ugyancsak nem nagy kertbe. Magam sem értem, miképp tudtam másfél órát itt elkóborolni, ennyi idő alatt a fél Mecseket is be lehetne járni. Mégis, észre sem vettem az időt. Végül a ház/ak előtt ért véget a túrám, de még itt is volt csudálnivaló, hiszen ez alapjában egy ősrégi, átalakított présház, ilyen-olyan toldásokkal, mesebeli kis pavilonokkal, belső „melegházakkal” – vagy nem is tudnám megnevezni azt az üvegfal előtti hatalmas részt, ami a lakás része, de valamilyen formában mégiscsak a kerthez is tartozik. Ilyesfajta szimbiózist növény-ház-ember között én még életemben nem láttam.

Abbahagyom. Pontosabban leírni és bemutatni ezt a kertet úgy sem tudom. Beteszek pár képet ide. Az ellőtt 126-ból kb.30 lett tűrhető – nem akarok mentegetőzni, de aki ért a fotózáshoz láthatja, beégtek a képek. A tűző napsütés nem a legalkalmasabb fotózó-idő. A drótokat sincs erőm-kedvem-türelmem kigimpelni…Bocs…
A lényeg, hogy a lelkemben élő képek ezerszer szebbek…
Kedves pécsiek azt ajánlom, ne legyetek restek, telefonáljatok, egyeztessetek időpontot és menjetek, nézzétek meg ezt a tündérkertet!