Gyermekeitekről……..

Netkóborlásom során tegnap találtam egy blogot, s abban egy idézetet, ami elgondolkodtatott. Miden gyermekes szülőnek elolvasásra ajánlom. Szerzője Halíl Dzsibrán, róla itt olvashattok:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Hal%C3%ADl_Dzsibr%C3%A1n

“Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők az élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek. És bár veletek vannak, nem birtokaitok. Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok. Mert nekik saját gondolataik vannak. Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem. Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem. Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok. Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem meg nem reked a tegnapban. Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el. Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak. Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása: Mert ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.”
Itt több idézet is olvasható tőle: http://idezet.wordpress.com/category/kahlil-gibran

Kép: http://www.fehervar.bibliaszol.hu/images/stories/gyermek.gif

Mindezen dolgok csak azért foglalkoztattak/nak, mert „fogadott” gyermekeim igencsak a kirepülés időszakát élik. Persze minden relatív – ne panaszkodjam, van, akinek a sajátja ezer km-re él, s évente jó, ha egyszer látja. Ehhez képes én „az enyémeket” gyakrabban, még ha vágyaim szerint nem is elég gyakran. S jogom van-e nekem pótanyának (=nagynéni) többet kérni „belőlük” ?
És oly sokszor eszembe jutnak a saját 30-as éveim. Hát én mit csináltam ? Én se ültem folyton Anyám-Apám foteljában, velük csevegve a saját, vagy az ő hétköznapi kis gondjairól. Igyekeztem a magam lábán állni, a magam kis életét élni, férjem volt, tehát volt kivel megbeszélni az örömöt, bánatot.
Mégis ma már nagyon sajnálom, hogy nem ültem többet együtt velük, hogy nem ebédeltem többször velük, hogy pl. sosem sétáltam együtt velük. Mert eljön az az idő az ember életében, amikor felhánytorgatja önmagának a meg nem tett cselekedeteket és akkor bizony szinte mindig késő már a bánat.