Fontos dolgaim

Netkóborlásom során találtam egy blogot, s abban egy képsort. http://agyasztaltv.blog.hu/2010/11/10/minden_amid_van

Láttam már hasonlót, diasorba rendezve, az arról szólt, hogy egy-egy család, a világ különböző pontján, egy hónap alatt mit/mennyit eszik meg. Ez most hasonló képsor -  de valahogy jobban elgondolkodásra késztet, mint a másik.

Sokszor, (időm van, tényleg sokszor) jutnak eszembe olyan dolgok, hogy mi lenne ha…

…ha menekülni kéne, ha költözni kéne, ha totál elszegényednék, ha…ha…ha…(nem nevetés-utánzó szó!)

Beszélgetések közben ha megemlítem, hogy én nem ragaszkodom túlságosan az engem körülvevő tárgyakhoz, sokszor furán néznek rám. Márpedig így igaz. És ez nem azt jelenti, hogy ne értékelném azt, amim van. Megdolgoztam érte, a lakásomban egy élet „termése” van berakva (mondjuk annyira nem is dicsekszem vele, leszámítva a könyveimet…) – ám ezeknek  a dolgoknak jelentős része csak azért van, mert szükséges. Kell asztal, szék, ágy, szekrény. Persze szükséges a dekoráció, képek, falvédők, virágok, csecsebecsék, az edények.

De mi lenne az, amit ha „menekülni” kéne, magammal vinnék ? (Ha lenne mondjuk 10 percem a gondolkodásra. ) Irataimat a dossziéban ?  Fotókat ?  A számítógépemet ?  A mindenféle irományomat ? Az ékszereket, azt a pár őseimtől örökölt darabot, már réges rég tovább-ajándékoztam. Nem szeretem az aranyat. Pénzt nem nagyon tartok itthon.

Tényleg nem tudom mit tennék.  Meglehet, csak állnék dermedten, s nem vennék magamhoz semmit.

Talán épp ezért azzal sem foglakozom már (volt idő, amikor ez a téma még sokkal jobban izgatott), hogy mi is lesz a dolgaimmal  végleges „elköltözésem” után ? Mit számít ? Az a vacak kis kutyafigura – aminek senki sem tudja a történetét rajtam kívül, nem lesz fontos senkinek, a salátává lapozott könyv szintúgy… A velem élő dolgoknak én tudom csak a történetét, én emlékszem, hogy melyik darab hogyan,  milyen áron került ide be ebbe a lakásba. Épp ezért csak nekem fontosak, és csak addig fontosak, amíg én velük vagyok.

Gyakran tartok „selejtezést”. Nem őrizgetek olyasmit, amit nem nagyon használok, gondtalan szívvel ajándékozom tovább, legyen az ruha, edény, kispolc, bármi…

A dolgaim  itt vannak körülöttem, együtt élnek velem, de nem fojtogatnak, nem kényszerítenek semmire. Elvagyunk szépen egymás mellett. És ha egyszer eltűnünk, senkinek se fogunk hiányozni.

Persze nem is erről akartam írni  a képek láttán….

Hanem arról, hogy az ember milyen kevéssel is megelégszik…Hogy az emberek egy részének milyen kevéssel KELL megelégednie…Ha megnézed a képeket, megérted mire gondolok.  Az „addig takarózz míg a takaród ér” – másutt is divatos mondás lehet. Nem csak most és nem csak ezeket a képeket látva jutott eszembe, hogy emberek milliói micsoda méltatlan körülmények között „élnek”.

És hát ugye van a „másik oldal” is. Igazán nem értem én a Teremtőt, miért ilyennek alkotta ezt a világot, vagy miért hagyta, hogy ilyen legyen ?  És azt is szeretném tudni, hogy a nagyon gazdagoknak mi van a „lelke” helyén ?  Ha ők látnak ilyen képeket, mit éreznek ? Azt érzik, hogy ez így teljesen rendben van ? A szegény ember putriba született, ő meg palotába és kész,  nem kell ezen annyit lelkizni ? 

Vagy ez lenne a „világ rendje” ?

De miért ?

Az ősember barlangjáig visszamenve létezik ez a kettősség, de végül, ha jól meggondolom, még az állatvilágban se ismeretlen.

Kedves Jóisten, miért ilyenre csináltad a világot ?

(A fent említett ételes fotók közül néhány itt látható: http://www.menzelphoto.com/galleries   a bal oldali menüben a Foods-ra kattintva. A többi téma között is van sok nagyszerű fotó. Érdemes végignézni. Az alsó  csuszkával menj ki egészen jobbra, ott lehet „lapozni”.)

P.s. Gőzöm nincs, ide milyen kép illene. Ergo: semmilyen kép nincs ma.