Gizi mama

Elment… El tudott végre menni az én Gizi mamám… Egy hétig tartott….Minden nap imádkoztam érte, hogy mielőbb megtérhessen oda, ahová az utolsó időben vágyakozott.

Élt  3 hónap híján 95 évet.

Húsz éve ismertük meg egymást – én akkor nagyon kerestem valakit, aki napközben a lakásba bezárt kutyámat kiengedi, amíg én dolgozom. Ajándék volt a rátalálás. Már az is különös, (még ha 20 évvel ezelőtt mások is voltak a viszonyok) – hogy egy kvázi ismeretlennek odaadtam a lakáskulcsomat, s tettem ezt a legteljesebb lelki nyugalommal, mert egyszerűen tudtam, éreztem, hogy (az akkor 75 éves) aranyos nénitől nekem aztán nincs félnivalóm.

Kapcsolatunk az idők folyamán valóságos anya-lány viszonnyá finomult.

Amíg szülőházában lakott, sok sok estét átbeszélgettünk. Lehet, az unokái nem tudnak annyit fiatal koráról, mint amennyit én meghallgattam. Különösen nyaranta voltak szép estéink, kint ültünk az udvarban, körülöttünk  nyíló futórózsa-girlandok, millió muskátli, a hatalmas gránátalma bokor, kutyám a lábunknál szuszogva, békésen élvezte a mi halkan csobogó beszélgetésünket. Mindig szeretett volna egy kislányt – sokszor mosolyogva beszéltünk róla, hogy ez a vágya elég későn teljesült…

Később, amikor átköltözött a fia házába, ott is rendszeresen látogattam, megígértem neki, hogy élete végéig kitartok mellette. Ezt az ígéretemet be is tartottam.

Pont egy hete szólt a fia, hogy úgy néz ki, közeledik a vég. Az orvos max. 1-2 hetet jósolt, ami természetesen lehetett volna 1-2 nap, vagy 1-2 óra is…

Átmentem, felére fogyott pici kis teste, mint valami fura kérdőjel lapult a paplan alatt, beszélni már nem tudott, de amikor megfogtam a kezét, s mondtam, hogy én vagyok ott, maradék erejével még megszorította. Istenem, de szánandó volt szegénykém…

És Istenem, de szomorú is volt számomra ez a pár pillanat….Hát elmegy ő is…

Elfogynak mellőlem a szeretteim…

Évekkel ezelőtt egyszer - minden különösebb indok nélkül - nekem ajándékozott egy kis alkalmi táskát. (Fogalmam nincs, volt-e ennek valami különös neve abban az időben, amikor a múlt századforduló elején a fiatal lányok ilyennel jártak a bálokba.) Csak úgy, egyszerűen „szeretetből” adta – hiszen ilyesmit az ember a fiának nem ad, a menyének talán nem akarta adni, hát megkaptam én.

Nem tudom megállapítani, hogy ez ezüst-e, vagy csak valami egyéb fém – de ennek semmi jelentősége. (Édesanyámnak is volt ilyen – már nincs nálam, s csak reménykedem, hogy unokaöcsém, akihez eljutott, kellőképp megbecsüli, de legalábbis megőrzi.)

Könyvespolcom egyik díszhelyén pihent ez a kis műremek, de most elhatároztam, hogy továbbadom. 2 unokájától 4 dédunokája van a mamának, s ebből egy kislány. Neki fogom adni. Mint egy nagyon értékes ajándékot attól, aki őt nagyon szerette, de nem tudta kivárni, hogy a kicsi lányból nagylány legyen, s helyette kaptam meg régebben én.

A kislány most 20 év körüli. Talán örülni fog ennek a  síron túli ajándéknak.