Szerettem volna az új esztendőt valami szívemnek kedves,
szép témával kezdeni, ezért ezt az anyagot „elspóroltam” még tavalyról,
igaz, mindössze egy napnyi időre csak.
Akkor még nem tudtam, hogy szilveszter éjjel és újév
reggelén is kapok valami „ajándékot”, nem is reméltem, hogy ilyen szépségesen
zárul a régi és indul az új évem. De akkor erről majd holnap írok.
Az úgy volt, hogy 30-án voltam a nagynénimnél – aki
családom egyetlen utolsó élő „kövülete”, ő az, akitől még lehet kérdezni és ő
az, aki fantasztikus meglepetésekkel tud szolgálni néha, vagy mese, vagy
– mint most – egyéb formában.
Édesanyám halálakor (22éve) a régi-családi fotókat a
lakás felszámolásakor elvittük nagybátyámnak, mondván, hogy neki öröme lehet
benne, hiszen szüleit, testvérét, saját gyermek- és ifjúkorát láthatja a
képeken. Mivel azonban régen tv-nézés helyett sokszor volt esti
program a fotóalbumok nézegetése, ezeket a képeket, illetve a helyszíneket és a
rajtuk szereplő személyeket nagy többségében én is ismertem, a fotók nekem sem
idegenek, de anno nem éreztem semmiféle jelentőségüket, s könnyű szívvel adtam
tovább.
Három évvel ezelőtt nagybátyám is meghalt. Nagynéném –
(84 éves) most, pakolván a fényképes fiókjában, megtalálta ezeket a képeket, s
megkérdezte tőlem, nem szeretném-e visszakapni ? Hiszen ezek nekem mindenképp
többet mondanak, mint neki, ő többnyire nem is ismeri azokat, akik a
képeken szerepelnek.
Természetesen azonnal igen-t mondtam.
Nem tudom elmondani, micsoda boldogság volt ez számomra.
Megkaptam hozzá még egy füzetet, amiben a 17 éves nagyapám, nagy szerelmének,
nagyanyámnak gyűjtögetett verseket, melyek ugyan nem világhíres költők
alkotásai, de majd száz évvel ezelőttről, megható módon adnak számot
egy szerelmes fiatalember érzelmeiről.
Alig bírtam este elaludni, a régi képek futottak lehunyt
szemem előtt. Eszembe tolakodtak régi események, illatok, hangok,
szituációk a (sajnálatosan rövid ideig, mindössze 10 évig tartó) szép
gyerekkoromból.
Láttam az emeleti „ebédlőnket” a hatalmas üveges
komóddal, benne a szép porcelán teáskészlettel, az aranyszélű poharakkal, a
fiókban a ritkán használt hűvös-ezüst kiskanalakkal, az opálüveges
csavart-láng formájú csillárt, a sarokban álló vitrint, benne a törött
szélű Zsolnay tányérkákat, a kis nippeket, az ügyes kézzel horgolt, pókháló
finomságú csipketerítőkkel. A másik sarokban csendesen álldogáló Kalor kályhát,
de - mert az ember agyában egy szempillantás alatt bármilyen varázslatra
képes – a következő percben a kályhában már pattogva égett a tűz, duruzsolt a
láng, hihetetlenül jóleső meleggel árasztva el a…mit is, az akkori szobát ? A
mai szívemet ? A kerek, széthúzható nagy ebédlőasztal mellett hány este
ültünk anyánk ölében, s csak a fotó-albumok nézegetése, vagy a mesélés volt a
program….Kincsek nekem ezek a fotók.
Ennek kapcsán aztán ma előkaptam az összes régi
mesekönyvemet is. Jaj, hogy is tudnám leírni, lapjaik érdes és mégis selymes
tapintását ? az illatukat ? Az ügyetlen gyerek-kezünk kiszínezte képeket…Nem
tudom, egy mai gyereknek kialakul-e ilyesféle szoros érzelmi kapcsolata
bármilyen csoda-játékával, mint amilyen nekem a mesekönyveimmel…
És jöttek és jöttek az emlékek, elárasztották a
szívemet…A szó legtisztább, legszebb értelmében boldog voltam.
Bárcsak tudnám ezt az utolsó-napi-érzést az egész
elkövetkező évre megőrizni a szívemben !
Ámbár kin múlik ?
Meglehet, csak rajtam…..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése