Imakönyv

Múltmentő-nél olvasott szívecskés emlék-könyv kapcsán feldúltam a fiókjaimat, mert tudtam, vannak nekem is ősrégi emlék-könyveim. Természetesen nem csak azokat találtam meg, hanem találtam több régi imakönyvet, ezek közül a legérdekesebbet mutatom meg először, mert ennek van valami titka. Kibogozhatatlan, hiszen olyan régi dolgok, hogy nincs már kit megkérdezni róla. Sajnos nem vagyok írás-szakértő, nem tudom megállapítani, hogy  a szülőkre/nevelőszülőkre vonatkozó szövegeket egy ugyanazon kéz írta-e, emiatt aztán megfejthetetlen is marad számomra, hogy valójában kikről is van itt szó az édes szülők és nevelő szülők címszó alatt.

Nézzük először a képeket: (Senkit ne tévesszen meg az a Pécs feliratos „izé” az ugyanis az egy papírvágó kés, mert az imakönyv lapjai nem akartak engedelmeskedni és nehezékként használtam…)

Kiindulási adat: Dédanyám született 1870.6.7  Meghalt 1952 nyarán

(A bejegyzéseket, vagy legalábbis ezek egy részét egészen biztos ő írta)

(Ükapám született 1837.3.25)

Elvileg lehetséges, hogy  az alábbi szöveg rá vonatkozik:

Édes Atyám meghalt

1989.Szeptember 8dikán

Béke poraira

(Ükanyám született 1840 Szt.Jakab hava (július) 24)

Ugyancsak lehetséges, hogy ezek ükanyám adatai

Édes anyám meghalt

1913.Áugusztus 12-én

béke poraira

Ómama tehát 19 éves volt, amikor meghalt az édesapja, viszont az édesanyja még jó ideig (1913-ig) élt. Ezért érthetetlen az imakönyv másik két bejegyzése, ami valamiféle „nevelőszülőkre” vonatkozik: (Megjegyzem az is lehetséges, hogy az imakönyv eredetileg nem az ómamáé volt, s más valaki is írt bele.)

Nevelő papám mek halt

1905 Áugusztus 12 én

Nevelőanyám mek halt

1907 Október 27 én

Béke poraira

Ez utóbbi két adat csak azért gyanús, mert az imakönyv bal oldalán lévő kézírásra nagyon hasonlít. Márpedig azt 100 %-osan biztos, hogy dédanyám írta…

És itt van a gyerekekről szóló egy oldal…Igencsak felnőtt ember voltam, mikor nagymamám halála után (1986), egyáltalán belenéztem ebbe a hozzám került, s máig megőrzött imakönyvbe.

Az egész életünk - nagymamával együtt töltött 41 évünk - alatt, mindössze egyetlen egyszer esett szó erről a tragédiáról, amit ez a kis lap elmesél. Néha elgondolkodom, miért „nem beszélünk” bizonyos családi eseményekről az utódoknak ???  

Nagymamámat „meséltettem” a múltjáról, az ifjúságáról, az (akkor már elhalt) nagyapámmal való megismerkedésük történetéről, egyáltalán a fiatalságukról. Máig állítom, életem egyik legértékesebb délutánja volt, se előtte, se után ezekre a dolgokra valami miatt nem került szó. Amit a nagyszüleim ifjú éveiről tudok, az mind erre a beszélgetésre épül. (Sajnos – mondom ma már…És egyelőre úgy tűnik, olyan ember nem lesz, aki 50 év múlva velem kapcsolatban ilyesmit elmondhat…Bár, ki és miért is lenne rám kíváncsi?)

Sokszor gondoltam arra, hogy akár regényt is lehetne írni ebből az egyetlen imakönyv-lapból kiindulva.… A szeretettel teli sorokról, és a mérhetetlen bánatról, a születés és a halál pontos idejének feljegyzéséről…

Egyébként egyedül itt látható a bizonyíték, hogy nagyapámnak volt még két fiútestvére, akik egészen picike korukban a múlt század eleji torokgyík járványnak estek áldozatául.

Károlyt 5 évesen, Sándort 1 évesen  vitte el, s a középső, a Pista, a nagyapám túlélte….

Hát ennek a véletlennek köszönhető, hogy én most itt kalapálhatom a számítógépet.

A Sors útjai kifürkészhetetlenek………Talán szerencsére.

Az alábbi képek pedig a nagymamám imakönyvéről készültek. Ebben nem találtam semmiféle bejegyzést.