Miért fél az öregember?

Jó hülye kérdés, de azt hiszem azért érthető. Az egyetlen bajom vele, hogy nem tudom rá a választ, vagy talán tudom, de mégis, valahogy nagyon nehezen akarom elfogadni.

Gondolom mindannyiotok környezetében vannak idős emberek,  akik sok mindent nem csinálnak, vagy nem úgy csinálnak már, mint ifjabb korukban.

Kíváncsi lennék, hogy beszélgettetek-e velük erről, vagy aki személy szerint érintett, megpróbált-e a kérdésre önmaga választ keresni ?

Se gyerekként, se tiniként, se felnőttként nem a betojósak táborába tartoztam. (Bocs, szóval nem tartoztam a félősek táborába.) Ha  valami kicsit merészebb (főleg lányhoz nem illő) dolog kipróbálásáról volt szó, rám bizton lehetett számítani... Persze azért ne esztelen rizikójú dolgokra gondoljatok, mint  bungee jumping, vagy drogozás, meg ilyen manapság divatos „erőpróbák” . Valahogy nem volt bennem félelemérzet. Se a barlangokban, se a még korlát  nélküli víztorony tetején, se helikopterben, se 15 évesen a traktoron, se vitorláshajóban, se lóháton. És hát az erdőben, néha úttalan utakon  járni ? Ugyan már ! Hát mi történhet ott ? Vállalkozó kedvű és öndicséret nélkül mondhatom, bátor lány voltam. Soha nem éreztem, hogy a körülmények legyőzhetnek engem, mindig hittem abban, hogy én fogok győzedelmeskedni.

Gyanítom, úgy van ez, hogy amíg az ember fizikailag képesnek érzi magát az ellenállásra, a futásra, vagy a visszaütésre, addig nem fél. Amíg hisz abban, hogy vele semmi rossz nem történhet, addig tán nem is történik tényleg semmi…

Ám abban a pillanatban, amikor rájön, hogy fizikailag kezd megroggyanni, meggyengülni, a félelmek mint valami ronda, erőszakos árnyak, egyszer csak kezdnek kikúszni a rejtekhelyükről. Mint a kátrány, rád tapadnak, lemoshatatlanul, és napról napra átveszik a hatalmat az ember fölött. Az ember józan esze fölött.

Maradjunk a legpóribb, most aktuális példáknál. 15 évvel, sőt még 10 évvel ezelőtt sem féltem, hogy télen megcsúszom és elesem. Bár megcsúsztam és elestem, de felkeltem. Igaz, egyszer elég szerencsétlenül estem, mert egy kisebb agyrázkódás lett a következmény, de pár nap alatt kihevertem. (Nem emiatt írok blogot!) Most ? Most ha csak egy picikét pilinkézik a hó, már előre stresszelek: jaj, holnap el kell mennem. Egyáltalán el kell-e mennem ? És ha egyetlen mód van rá, lebeszélem magam arról, hogy kilépjek a házból.

Vagy a másik (nagyon fájdalmas példám): én, aki a fél életemet az erdőben csavarogva töltöttem, nem merek egyedül nekiindulni a Mecseknek. (Vagy százszor nekirugaszkodom és csak a százegyedik alkalomra leszek képes legyőzni a saját félelmemet.) Mert mi lesz, ha jön a rosszember, leüt (esetleg megöl) a nálam se lévő pénztárcám reményében ? Mi lesz, ha rosszul lépek, s eltöröm  a lábam ? Mi lesz, ha hirtelen rosszul leszek ? Nem tudom beindítani a kocsit ? És  az ixedik gyötrelmes „mi lesz, ha” után már inkább le is mondok az egész kirándulásról….

Tragikus. Komolyan mondom nektek fiatalok, tragikus !  Még működik a józan eszem és „bekiabálok” néha magamnak, hogy „Hát észnél vagy ? 50 évig nem féltél, akkor most mitől ijedtél be ennyire ?”

És a másik énem csak mint a visszhang, retyketegen  kiabál vissza, hogy : Félek, félek, félek, félek…Igazából még csak megmagyarázni se tudja, hogy miért fél ilyen rettenetesen.

Persze ez se igaz, mert akárhány indokot ki tudok találni, de nagyon lehangoló, hogy az amúgy is fogyó agysejtjeim közül a bátrak eltűntek, s a félősek ilyen fertelmes mértékben  elszaporodtak.

És mi a végső konklúzió ? Hát az, hogy elveszett a hit. A hit abban, hogy velem „az” nem történhet meg. Hogy én erős, bátor és mindenre képes vagyok.

Hát kedves fiatalok, vagy ne öregedjetek meg, vagy készüljetek erre…

P.s. Van itt pszichológus/pszichiáter  (olvasóm)? Lennének még témáim, melyekre örömmel fogadnék kommentet/véleményt/diagnózist tőle…. :- )

Kép:  http://bogarkultusz.freeblog.hu