The End

Tegnap elkészültem a „kertemben” az utolsó simításokkal is, az új (kísérleti) ládáimba elvetettem a mindenféle  magokat (majd ha kibújik már valami, meg is fogom mutatni). A virágmagok is elszórva, a muskátlik átültetve, bizonyos növényeim innen oda és onnan ide telepítve (minden évben variálok valamit…), a vadszőlő megnyírva, a kukoricavirágok is kikerültek a helyükre. A zöldhulladék bezacskózva. Szóval minden rendben. A jól végzett munka örömével a szívemben kivittem egy kerti széket,  belerogytam, és elmerengtem, hogy majd nyáron milyen szép is lesz itt megint minden. A nap melegen sütött, lehunytam a szemem…Majdnem azt mondom, boldog voltam…pár percig.

Mostanában – különösen a japán katasztrófa óta - nagyon sokszor kell arra gondolnom, hogy ennek a világnak egyszer vége lesz. Vagyis a világ alatt leginkább magamat, és az emberiség zömét értem és  persze a növényeket, állatokat is. Tudom, megértem, elfogadom, hogy ez kikerülhetetlen, vagy törvényszerű, vagy nem is tudom, milyen szót használjak. Tudom, hogy egészen biztosan be fog következni – és a lényeget illetően, szinte mindegy, hogy jövőre, vagy 100 év múlva… Egyszerűen sajnálom, hogy el fog múlni (velem, vagy nélkülem).

Van itt :  http://nol.hu/tud-tech/zold/20110319-rendkivuli_allapot   egy nagyon jó, elgondolkodtató cikk. Ajánlom, aki nem olvasta, tegye most meg !!

Igaza van a cikkírónak, hogy ha belegondolunk, a Föld történetében az a rendkívüli állapot, amikor nem történik semmi. Hiszen ezen a bolygón állandóan valahol valami végzetes, sokszor emberéletet vagy anyagi áldozatot követelő esemény zajlik. Hol kisebb, hol nagyobb.

Mélységesen egyetértek a cikk záró mondatával:  „És ha az élő bolygó, aminek a hátán ülünk, legközelebb megint komolyabban megrázza magát, az óhatatlan döbbenet után jusson eszünkbe: a rendkívüli állapotok nem tartanak örökké.”

Nem jól csináljuk  a dolgainkat, többet ártunk a Földnek, mint használunk,  de valahol a lelkem mélyén azt érzem, hogy  mi majd 7 milliárdnyian is gyengécske kis hadsereg vagyunk ahhoz az erőhöz képest, ami a Földünk belsejében, vagy a körülöttünk lévő naprendszerben létezik.

Mégis, mégis önző módon, bizonyos szinten sajnálom, hogy eltűnhetünk…Akármilyen jelentéktelen az én életem, mégis csak az enyém (volt). Igyekeznem kell tehát megtalálni  hátralévő napjaimban a szépet, az örömöt, hogy ha eljön az idő, ezek emlékét vihessem magammal. (Hova is ?... Miért is ?...Ne kérdezd !)

Egyébként hálás vagyok a Sorsnak, hogy pont ebben az izgalmas XX. században adatott meg, leélni az életemet.

Tudom, hogy valahol régebben ez az idézet már szerepelt, de megismétlem, mert úgy érzem, illik  a témához:

„...Életünknek

minden órája gyönyörű ajándék,

már alig látjuk a tegnap letűntet,

ami holnap lesz, tilalmas talány még !

S bár ígért is olykor az este rosszat

Még láthatta örömöm a bukó nap.

Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen vidáman

a perc szemébe ! Rajta, egy se vesszen !

Használd javadra, bizakodva, bátran,

munkában éppúgy mint a szerelemben !

Légy mindig egész, s légy gyermek szívedben,

így minden leszel, leszel győzhetetlen !....."

/Goethe - Marienbadi elégia/

És kiegészítem:

„..Habár fölűl a gálya,

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr!”

/Petőfi – Föltámadott a tenger/

Kép:  http://www.interpressmagazin.hu/uploads/cikkek/Vilagvege.jpg