2011. május 11., szerda

Maradjunk a könyveknél

Kihoztam Polcz Alaine: Éjjeli lámpa című könyvét is. Nagyon, nagyon érdekes témát boncolgat. Mivel tegnap két egészségügyis helyen is jártam (=kétszer is várakoznom kellett, nem is keveset), volt időm olvasni. A könyv vége felé van egy fejezet: „A halál ösvényei” címen, melyen – ha valakinek van hozzá affinitása – bizony el lehet gondolkodni….
Anélkül, hogy itt most saját életem igencsak megrázó halál-és veszteségélményeit elkezdeném ragozni és elemezni, kimásolok két bekezdést – tekintve, hogy ez a könyv nem tiltja az értékes gondolatok közreadását. Esetleg más is elgondolkodhat rajta, s találhat benne igazságot.

„A szeretett személy elvesztése csak akkor realizálható, ha bizonyos feltételek teljesítésére képesek vagyunk.  Tudni kell függetlenedni a halál okától. És meg kell szabadulni – az egyébként tipikus – önvádtól, hogy az elveszett lény halálát akaratlanul is kívántuk, a lelkifurdalástól, hogy fájdalmat okoztunk neki, hogy nem tettünk meg mindent, amit megtehettünk volna, hogy megakadályozhattuk volna a halálát, hogy nem szerettük eléggé.”

Az alábbi idézet nem feltétlenül és kizárólag egy halott elveszéséhez társítható és sok sok év elmúltával most, ezekben a sorokban találtam magyarázatot életem egy részére…:

„A veszteség összegeződése túl súlyos is lehet és lehetetlené teheti a veszteséghez kapcsolódó érzelmek feldolgozását.
Mindez kivetülhet tárgyi síkra: amikor valaki folyton elhagyja, elveszti holmijait. Ez a kényszeres-rituális ismétlés felidézése annak az élménynek, hogy „én hagyom el őt, nem ő hagy el engem.” Tudat alatt újból és újból megismétli az élményt, hogy megszabaduljon a szorongató félelemtől. Ez érvényesül a pár- és baráti kapcsolatokban, a munkához, otthonhoz való viszonyban is: Mindent el kell veszíteni, hogy ne ők, ne azok hagyjanak el egem.”

És a nagybetűs Sors ugye mindig produkál helyzeteket. Részben e fenti témákon merengve ülök a buszban, amikor felszáll és leül a mögöttem lévő ülésre egy nő, egy másik, már ott ülő mellé. A bevezető ’hogy vagy, mi újság ?’ kérdések elhangzása után a kérdezettből „dől a szó” – pillanatok alatt megtudom (én is), hogy 77 éves édesapja,  már nem volt képes egyedül ellátni magát, és hosszas vívódás után szocotthonban helyezték el. A mesélőnek emiatt szörnyű lelkifurdalása van, mert „Apám nem ezt érdemelné és szegény állandóan haza akar jönni…És annyira sajnálom, és nem is tudom, mit csináljak.”
Mire a másik: ”Ne törődj vele ! Nem kell az öregek állandó nyavalygására hallgatni. Elvan ott a többiek között ! Neked sincs mindenre időd, ott a gyerek, a férjed, neked azokkal kell törődni. Apáddal meg majd csak lesz valami…”

Mit mondjak ? Alig bírtam megállni, hogy hátra ne forduljak, s be ne szóljak (húzzak egy jó nagyot) ennek a lelketlen asszonyságnak. Minden szavából szinte sütött az öreg(ség) gyűlölete. Valószínűnek tartom, hogy ő is „belökte” apját-anyját egy otthonba, meghalasztani. Szívemből kívánom, kerüljön ő szocotthonba, és éljen ott jó sokáig, hogy megismerje a magyarok istenét és a szocotthoni ellátást.

Sajnos én is ismerek olyanokat, akik – bár anyagilag megengedhették volna az otthoni ápolást – mégis másokra bízták az egykor szeretett személyt, élete utolsó hónapjaiban.
Hát, nem tudom…. Nekem ez a dolog valahogy még kívülállóként is fájdalmas. Én nem tudom azt mondani, hogy majd apámat-anyámat megápolom, mert már nem élnek. De az az érzésem, az utolsó pillanatig megpróbálnám őket otthon tartani valami módon.

Kép:  http://farm3.static.flickr.com/2689/4490003740_8c3a649a4f.jpg




5 megjegyzés:

  1. Nem tudom milyen korú emberek beszédét voltál kénytelen (meg)hallgatni. Bocs' aki olvasta volna...
    van ilyesmi is !
    Ha nem is a témához,-
    Egy újabb felmérés

    VálaszTörlés
  2. Bár már rég OFF!-ot akartok tartani...
    A szégyen a bíróság előtt
    (remélem)

    VálaszTörlés
  3. Én a családomban azt a példát láttam, hogy hosszú öregségükig otthon ápoltuk a hozzátartozóinkat.Nehéz volt nagyon nehéz, de utána mindig tudtunk "tükörbe nézni", és sírva de nyugdt lélekkel álltunk a sírjuk mellett.
    Amit a tárgyak elvesztéséről írtál, nagyon érdekes, és ha tényleg így van, és miért ne lenne így, hisz szakemberek "fedezték" ezt föl, akkor nagyon sok és régen igencsak közel érintő kérdésemre kaptam választ. Köszönöm, hogy megosztottad.

    VálaszTörlés
  4. Elgondolkodtató valóban az idézett szöveg.
    Jómagam 25 évig ápoltam édesanyámat,ebből 20 év olyan "sűrű" volt.
    Még ügyvéd koromban volt egy szülőtartási perem.A szülőt képviseltem.10 gyermeke volt és igazán alacsony összeg jutott volna egy-egy gyermekre,mégis volt,aki nem fizetett.Voltak közöttük diplomások is.
    @X első bejegyzését nekem nem engedte a gép olvasni:(
    Egyebekben szerintem jól kell ismerni a körülményeket,hogy bíráljunk valakit.íde az én véle-
    ményem is az,hogy mindent meg lehet oldani,csak "akarni" kell,s
    bizony a saját "kényelmet" sokszor fel kell áldozni.De az idős embre,
    szüló is hálás tekintete mindent pótol.

    VálaszTörlés