Szedrezés

Kissé félve indultam el szedrezni – ugyanis elhatároztam, hogy nem Árpádtetőre megyek – mert valami miatt (bár sokszor már máshol is, de)  ott valahogy nem érzem igazán biztonságban magam. Túl messze van mindentől, s manapság akármi is történhet az emberrel. Egy öregasszonnyal meg pláne. Szeder viszont kell, itt az ideje…

A félelem azért egy kicsi volt bennem, mert a „rétünkre” mentem, ahová 22 évig jártam sétálni a kutyáimmal, Lilivel 13 évig (mellesleg épp 4 napja volt halálának második évfordulója…)
Szóval kimentem a gyükési rétre…A felső részre. Ezt a területet, ha valaki azt mondja, nálam jobban ismeri, az bizony hazudik…A felső ösvényen akartam ill. mentem is végig és a  széles úton, a kert felé kerülve terveztem a visszajövetelt. Tudtam, hol vannak szederbokrok, számát sem tudom, hányszor szedtem itt augusztusban szedret.

Az első meglepetésem a szederbokrok kitaposott alja volt, ill. a megszedett, kopasz ágak. Valaki(k) megelőztek…Ilyen se fordult elő itt még velem… A második meglepetés azonban magyarázattal szolgált az elsőre. A hegyoldal elhagyott kertjeiben (ahol nem olyan hülye-rendes bérlők voltak mint én), a terület bérlését és a művelést abbahagyták ugyan, de a kis faházakat nem bontották le. (Erre pedig a bérleti szerződés kötelezte őket…) No, ezek most aztán teljesen „benépesedtek”. Nem, nem új bérlőkkel….. 

A földeket, szőlőt, gyümölcsöst senki se gondozza a Jóistenen kívül, de a „házakat” lakják. Nyilván ami terem (pl. a szeder is) minden ingyen van, akár megenni, akár eladni – jól jön az… (Hála a régi bérlőknek, akik a gyümölcsfákat nem vihették magukkal se a városi lakásukba, se a temetőbe.) A befőzést azért nem említem, mert akik itt laknak, nem hinném, hogy 350 Ft-os cukorral tudnak lekvárt csinálni. 

Be kell valljam, elég vegyes érzelmekkel mentem végig a tervezett úton – de azért csak-csak legyőztem a félelmemet. (A lakott házikókról egyszerűen nem m e r t e m  képet készíteni….) Megállapítottam azt is, hogy a szemét-völgyet még mindig senki sem takarította ki. Engem ugyan már nem érdekel, csak elkeserítőnek tarom (tartottam kb.10-15  éve is, amikor először jeleztem a „hatóságok” felé), hogy a mai napig csak gyűlik itt a mocsok – és senki nem tesz semmit ellene….Sőt ! A most ott élők már egész  természetesnek veszik, és nyilvános hulladéklerakóként használják.

Elmentem a hajdanvolt birtokomig,  és bár tudtam róla, mert pár élve láttam, de  ismételten fájó szívvel állapítottam meg, hogy a gyerekek nevére elkeresztelt két szép tölgyfát kivágták (természetesen tüzelőnek), épp úgy, miként a lépcső melletti két mandulafát is. A kapu is eltűnt, ha nem csalódom, két telekel odébb került felhasználásra… Persze, nem akartam én azzal semmit se kezdeni – mégis fájlalom…

Meglepett, hogy a pár éve még használt nagy méhes teljesen elhagyatott. Biztos vagyok benne, hogy nincs gazdája – egy „rendes” méhész ugyanis  törődik a kaptárak környezetével is. Emellett egyetlen méhhel sem találkoztam, ami pedig régen megszokott volt, hogy a zümmögésük messziről hallatszott, a kis pocsolyákat pedig itatóként használták.

Az úton, egy árnyékos helyen vaddisznó dagonyázó van, a mellékelt fotón ott a bizonyíték, remélem látjátok, a köröm-nyomokat, a másikon meg a túrások nyomait. Lejjebb a kiserdőben is rengeteg friss túrás van -  ezek szerint ide lejárnak a vaddisznók rendszeresen. Régebben csak az alsó réten voltak ilyen nyomok, de úgy látszik, mostanra vagy több a disznó, vagy bátrabbak…

A forrás – ami régebben szabadon csordogált, most  egy csappal van ellátva, kipróbáltam, folyik a víz. Sokszor itattam itt a kutyáimat…

Szedret mellesleg alig szedtem, 3 kicsi üvegnyire futotta – persze a semminél ez is több. 

Meleg volt, délelőtt 10-kor tűzött a nap – valahogy mégis olyan dermedt volt a szívem…