(…és mert
annyira ügyesen gazdálkodtam az áram-fogyasztásommal az elmúlt egy évben, hogy majd 10 ezer Ft-ot
visszakaptam az átalányszámlámból ! :- )
Ebből futotta egy alapos tankolásra.)
*********************
Elég
régóta tervezgettem ezt az utat, nem is emlékszem, hány éve jártam erre. Sok. Emlékezetemben
egy elég elhagyott (pontosabban kevésbé forgalmas) és mégis igen szép mecseki
útként élt. Nem csalódtam. Kővágószőlősön
és Hetvehelyen át mentem Abaligetre.
Pompás
volt az idő ! Végre egyszer ezt a mondatot is leírhatom, annyi szörnyűséges
kánikulai nap után. Ragyogóan, de mégis lágyan sütött a nap, és bár még csak az
ősz kezdetén vagyunk, de már látszik a fákon, bokrokon, hogy közeleg a
„szezonvég” – megkezdődött a nagy „kiárusítás”. Pompásnál pompásabb termések
ringatóznak az ágakon. Hihetetlenül sok idén a galagonya, meg a madárbirs, de
van bőven kökény, makk, gesztenye, meg csipkebogyó is. Néhány kép a szín-kavalkádról:
Sajnos
nem tudok panoráma képet készíteni (pedig Exit már egyszer elmagyarázta, de
mégse…) szóval nem tudtam olyan képet készíteni, amin az egész Jakabhegy lágyan
hullámzó vonulata látszik, egyet azért megmutatok, ahol legalább egy részlete
látható, előtérben a szamártövisekkel.
Kővágószőlősön
is megálltam, a templom és a bányászati múzeum udvarában lévő bunker egy része látható a képeken. (Gyanítom, a bunker még az uránbányászkodás kezdeti időszakából való. Vagy se...) Minden zárva volt.
Aztán
jött a csodás, kanyargós, ember/autó-nemjárta út. Mindössze egy kocsi előzött
meg, és egyet láttam parkolni az út mellett. És
erdő és erdő és kanyarok és fények és napcsíkok és az ablakon
betüremkedő illatok. Lehullt makkok reccsenése a kerekem alatt, a lágy
szélben libbenő faág, sárgászöld füves
útpadka, gazokkal és helyenként páfrányokkal. Aztán sajnos, elég sok helyen, az
irtások. Nem hagytam elhatalmasodni a lelkemben a fakivágás miatti
értetlenséget/dühöt/elkeseredést, inkább
továbbmentem. Bár be kell valljam, egyik irtás követte a másikat. Egy
helyen megálltam, az úton visszafelé is
fotóztam, ahol a lombok katedrálisában
ült a hűvös árnyék és előre is, ahol a nagyra nőtt gaz mellett már csak
a senkinek sem kellő vékonyabb faág-kupacok hevertek.
Egy
másik helyen hatalmas, vastag tölgy-törzseket halmoztak egymásra,
tehetetlenül várták sorsukat. A fekete nyálkagombák úgy csücsültek rajtuk, mint
a halál hírnökei.
Hetvehelyen
két régi, szép épületet és a tavat örökítettem
meg. Azt hiszem ezek a téglaépületek hajdanában istállók lehettek - régi sváb
falvakban láttam ilyen szépen, igényesen megépített istállót, - csak aztán
átalakították, egy részét lakássá, vagy teljesen veszni hagyták. A képeken
mindkét variáció látható.
Ez a hetvehelyi horgásztó(tavacska)
Abaligeten
eredetileg a felső, a halastó melletti parkolóban
álltam meg először, aztán meggondoltam magam, s mégis átjöttem a fizetősbe, ami
közelebb van a barlanghoz. Épp bandukoltam vissza a kocsihoz, amikor mint a
nyíl, kiugrott egy őz és tőlem vagy 5 m-re átrohanva a nyílt parkolón, máris
bent volt a szemközti bozótosban. Bevallom, kissé meghökkentem én is, de állt ott a közelben egy gyerek-csapat, valami
számháborús játékra vártak, homlokukra kötött számos lapokkal, hát azt a
visongást, amit ez az őz okozott, leírni nem lehet… Természetesen fényképező a
táskámban….Bár olyan gyorsan zajlott a dolog, hogy még akkor se tudtam volna
„lelőni” ha elől a gép.
Abaliget
régi szép emlékeket ébresztett a lelkemben. Éveken át kúsztam-másztam a
barlangban, most ide se, meg a denevérmúzeummá alakított, volt turistaházba
(ahol téli táborok alkalmával a szállásunk volt) nem kívántam bemenni. Néha
jobb az emlékeket békén hagyni.
A tavak
szépen rendben vannak tartva, tiszták és most, hogy már csökkent az ide
látogató idegenek száma, igen jó érzés volt körbesétálni, látni a lágyan
fodrozódó vizet, észrevenni benne az aranylóan visszatükröződő őszi lombot. Valami
csodálatos béke lebegett akkor és ott fölöttünk.
A kis
büfé (mellékelt ) árlapját megtekintve inkább egy fagyi mellett döntöttem, s
bár egy pécsi cukrászda hatalmas plakáton hirdeti „kézműves” termékét, már bezárt, csak a reklámja maradt
itt. (Megjegyzem, elég idétlen ez a jelző fagyi vonatkozásában. Nekem az jutott eszembe, csak nem "kézzel csinálják"??) Viszont a
Hársfa eszpresszóban volt fagylalt, sőt, olyasmit tapasztaltam, amit eddig
életemben még soha, sehol másutt. Hezitáltam, hogy tejszínes málnát, vagy epret
vegyek-e ? Mondja az eladó hölgy, hogy
ha akarom, kiskanállal megkóstolhatom, hogy melyik ízlik jobban ? (Nem akartam
hinni a fülemnek!) Szóval megkóstoltam a málnásat és azonnal az epres mellett
döntöttem, amit nem bántam meg. Én ilyen finom eperfagyit nem tudom, ettem-e
valaha is.
A
hazavezető úton csak egy helyen álltam meg, abban a bizonyos Szuadó-völgyi kanyarban,
ahol életem nagy élménye történt, egy igazi, valóságos barlangfelfedezés. Mai
eszemmel elgondolva, hogy ott egy alig-embernyi-széles lyukon (amit mellesleg
szinte „foggal-körömmel” és lapáttal
kiásva, kiszélesítve mi tettünk
„járhatóvá” ) lemásztunk az abszolút ismeretlen mélységbe, hát azt kell
mondjam, csak huszonévesen lehet
ilyesmit megcsinálni. Ám az élmény, az emlék még ma is eleven,
és cseppet sem bántam meg, hogy akkor vállalkoztam a dologra.
A Szuadó kanyar meg az a bizonyos "lyuk" - immár lebetonozott tetővel
Lapis
felé jöttem haza – és sajnálkoztam, hogy a kezdetektől nem számoltam a
kanyarokat. Volt ma belőlük bőségesen. Szeretek kanyarogni, mert az lehetetlené
teszi a száguldást, s akkor alaposabban meg lehet nézni sok mindent, amit már 60
km-es sebességnél egyáltalán észre sem veszel. És szeretem az én Mecsekemet.
Annyi, de annyi szépséget ajándékozott nekem. Búfelejtő perceket/órákat,
élményt milliót, virágok, fák, állatok, kövek szépségét, az éghez való közelség és a földtől való eltávolodás
lehetőségét.
Tegnap
boldog voltam.