Jó annak, akinek ilyen barátai vannak, mint nekem !

Látjátok ezt a fotót ?

Nem, ez nem egy kofa kamrája, aki holnap a piacra készül, ez az én előszobám hétfő este, telis-tele gyümölcsökkel, eltenni/befőzni/enni-valókkal – és akkor a kamraszekrény tetején az óriási birsalmák rá se fértek a képre ! Ezt mind tegnap kaptam ! (Sokszor érzem, hogy nincs az a pénz, amivel az efféle szeretet-özönt ki lehet fizetni, és nincs az a cselekedet, amivel meg lehet hálálni…..) Ici-pici szüreten voltam barátnőmék kertjében. Nagyon gyorsan végeztünk, mert csak a szőlő egy részét kellett leszedni.  Annyira lekötött a munka, meg a nagy beszélgetés, hogy az már csak itthon jutott eszembe, hogy bár velem volt a fényképezőm, de elfelejtetem ott kint fotókat készíteni a munkákról.

Pedig odafelé menet még „észnél voltam” készítettem is  képeket:

 

Pompásabb időt elképzelni sem lehet ! A nap olyan csodaszép-narancsosan kelt, hogy valami miatt a triglavi reggelt juttatta eszembe. Talán mert ott láttam ezt a fantasztikus színkeveréket  és talán mert délutánra vártam volt kollégáimat, akik megmászták, s jöttek hozzám beszámolni a sikerről.

A kert felé közeledvén a szememet megfogta a felszántott földek és a még lábonálló kukorica pasztell-barnája. Olyan puhának láttam a színeket, az egész reggel valahogy valószerűtlenül lágy volt, langy-meleg, csendesen elomló. Semmi, az égvilágon semmi különös nincs ezekben a fotókban, nekem mégis kedvesek, és ahányszor rájuk nézek, ugyanazt a fura gyengéd  érzést ébresztik bennem, mint amit ma reggel ott kint a szántóföld szélén állva éreztem.

Az jutott valami miatt az eszembe, hogy mintha a természet egy, a nyár melegében elfáradt utazó lenne, aki most megállt, elgyengülve kicsit szusszant,  és  megadóan, beletörődve várja, hogy  egy hajnalon megérkezzen a dér.

Na, attól kezdve aztán már lehet a téltől félni. Én szeretném ezt a várakozós időt minél hosszabbá nyújtani. Olyan szép, olyan megnyugtató.

Persze – sajnos - nem rajtam és az én kívánásomon múlik  a dolog…..