2011. október 30., vasárnap

Ajándék nap újra… (II. rész Erzsébet-Szellő-Máriakéménd-Szederkény)


Be kell valljam, ez a második rész rendesen megizzasztott. Amikor az ember tele van mondanivalóval, eseménnyel, de legisleginkább képekkel – akkor csak kapkod ide-oda, miközben az idő mint az őrült, rohan…Az egész szombat délelőttömet a képek rendezésére szántam, most du. fél 3 és még mindig nem vagyok kész…Megpróbálok most – kikapcsolódásképp – kicsit inkább a szöveggel foglalkozni.
Szóval elhagytam a cementmúzeumos, szépnevű  Erzsébet falut, és csak lazán – ahogy az ilyen utakon imádok – kocogtam az útközépen. Se elöl, se hátul senki. Nincs dudálás, nincs leszorítás, nincs ferde nézést az ősz fejemre… Viszont meg KELL állnom fél km-enként. Egyszer mert jajistenem hát ott egy kis csapat aranyos kecske ! Ott meg lustán hevernek a tehénkék ! Milyen rég nem láttam ennyit együtt a réten ! Aztán muszáj a semmit lefényképezni, azt a semmit, ami egy költemény, egy festmény, egy nemtudommi . Csoda. Csak az ég kékje és csak a felszántott, már csendben pihenő föld barnája. Fölötte egy elég nagy madár repül, nem tudom megállapítani innen lentről miféle. Itthon aztán kiderül, hogy pont ez a kép valami miatt nem sikerült.  Vagy mégis ? Nem is tudom megítélni. Olyan a kép, mintha a vízbemártott rajzlap egyik felét halványkék, a másik felét mogyoróbarna laza ecsettel festettem volna végig. Meglepő és  mint fotó semmit érő, mégis feltétlenül elteszem, mert épp azt a megfoghatatlan lágyságot adja vissza, mit éreztem, pontosan ebben az elfolyó pasztellben… Szántó szélén tört-keresztű Krisztus őrzi a napsütötte gazokat. Nem érzem az idő múlását. Lebegek…A már kopasz, levelét-hullajtotta dióágak mint mókás óriás-mikulás-virgácsok ágaskodnak egy sűrű, iszalagos sövénnyel benőtt kerítés mögött. Itt egy aranyszínű juhar, ott egy mélybordóba mártózott  vörösgyűrű sombokor. Elkábít a színorgia.
És akkor és akkor megtörténik a csoda !

A semmiből feltűnik – de tényleg, mert egy kanyar előzte meg – szóval a semmi közepén egyszer csak ott áll egy hatalmas templom ! Akkorát fékezek, majd kiesem a kocsiból. Gyorsan keresek valami parkolóhelyet, ahol nem leszek útban – már az első szempillantásban tudva, hogy innen nem egyhamar fogok szabadulni. Hát így is volt.
A templom történetéről, mondájáról itt olvashattok:  http://bucsujaras.hu/mariakemend/index.html
A történet  a templom melletti tájékoztató táblán is olvasható, így hát én már akkor és ott tudtam, hogy nem egy akármilyen hely ez. Nem hinném, hogy a mondabeli kislányok jobban meg voltak döbbenve a „csoda” megtörténtekor, mint én most, a templom előtt állva…..
Az a hülye vén szívem, az az abnormális lelkivilágom már megint pityergett, (befelé) hiába a felfedezés, ha a „csoda” már megint csak „magyar módra” tudott velem megtörténni.
Mondjuk pl. Lourdes….ugye, ott is volt valami Szűz Mária jelenés. Nézzétek meg, mit csináltak a franciák abból…. Világszenzációt. Japántól Norvégiáig és Idiától Afrikáig mindenki megfordul ott. És micsoda színvonalon van ott az áhitat-őrület kihasználva, üzletté alakítva… Biztos láttatok már filmet az ottani zarándoklatról ??? Ész megáll….

És akkor itt van ez a másik, dicsőséges, szépvagygyönyörűvagymagyarországi kegyhely. Még jó, hogy nem lehetett bemenni. Csak kint zokoghatott a lelkem – bár most valami miatt erősebb voltam, mint múltkor Eszterágon. Most (majd később elmesélem miért) a bánatomba  egy nagyobb adag düh is vegyült és különben se sírok mindig minden megoldhatatlan bajomon…..Tele velük a világ, meg az életem.

Kezdjük azzal, hogy akkorát dobbant a szívem, majd kiugrott a helyéről, amikor a templomhoz felvezető lépcső két oldalán a Zsolnayak által készített két hatalmas szoboralakot láttam. Ám közelebb érve hozzájuk, megdöbbenve láttam, hogy csak a csoda tartja őket össze !!! (Ma talán emitt kellene idezarándokolni, mert van akkora csoda ez, mint a mondabeli 300 évvel ezelőtti dolog.) Hatalmas részek hiányoznak belőle, igazán nem is értem, miképp, mitől állnak még egyáltalán ? Mi tartja össze őket ? A csodatévő Szűzmária… Más nem lehet….
A templom bejárata fölötti relief viszont egészen tűrhető állapotban van.
Körbefotóztam a viszonylag egyszerű kis képes kálváriát, már eközben is elgondolkodtam, hát ha az egyiknek kitörik az üvegje, mibe kerülne annak a fél m2-nek  beüvegeztetése ? Miért hagyják, hogy a repedéseken át a vadszőlő kacs bebújjon, ráragadva a festett képekre ? 

A kálvária végében öreg homokkő szobrok néztek közönyösen részben a túloldali dombra, részben az előttük elterülő kertre. Hátul egy jó állapotú, régimódi hatalmas ház áll. Felújított ablakokkal, szép függönyökkel. Ajtaján levelek, újságok  elhelyezésére is alkalmas modern műanyagcső-postaládával. Még meg is ütköztem, csak nem hoznak ide is reklámokat ?
Megkerülve a házat, a K-i oldalon láttam a bejáratot. Szándékomban volt bemenni, kicsit érdeklődni a templom dolgai iránt. Láttam is a függöny mögött egy nagyhirtelen ellibbenő alakot, köhögés, orrfújás hallatszott egy másik szobából. Bár a kert és a környezet elég elhagyottnak tűnt,  de az számomra teljesen egyértelmű volt, hogy a házat lakják, mi több, most is van itt valaki, vagy valakik. Csengettem, kopogtam, vártam. Aztán újra. Aztán újra. Természetesen a végén dühöngtem. Hát egy ősz, magányosan érkező öregasszony ekkora veszélyt jelent, hogy még az ablakba sem mer odaállni senki, hogy elküldjön a fenébe ?
Azt hittem szétdurranok. Bent kuksol valami szentfazék és röhög rajtam…. A lehető legundorítóbb módja ez az ember kiutálásának. Csak korrektebb lett volna szóval elküldeni a jó bánatban engem. De aki ott lapult – ki tudja mit titkolva/szégyellve, vagy tudomisén – az nem vállalkozott erre….

(De szeretném, ha volna egy karakán katolikus pap, aki most megvédené a testvéreit. Megvédené a mundér becsületét, mint tette anno a drávaiványi református lelkész. Sajnálom, hogy azóta sem jelentkezett…. )

Na, de vissza a tárgyhoz. Számoljon el  az esti imájában mindenki magával meg az ő Istenével….

Az az igazság, hogy a Zsolnay alkotásokat nem nehéz felismerni annyira egyediek, annyira jellegzetesek. De szívfájdítóan kevés róluk az információ. Gondolkodtam is már, ki/mi lehet ennek az oka ? A család ? A régi gyár ? Az új gyár ? A mindenféle történelmi és gazdasági változás ? Vagy egyszerűen csak az, hogy ILYEN népség a magyar, se nem őrzi, se nem becsüli múltját, nagyjait ? Sokszor Istenét se – csak beszél, beszél, beszél – néha veri a mellét, hogy ő így meg úgy, de sosem, vagy csak nagyon ritkán cselekszik.

Elmondhatatlanul ingerel egyébként az egyház (katolikus) hozzáállása is a dolgokhoz. Már a gyászmisén is odadugják az ember orra alá a pénzgyűjtő tálcájukat.  Keringenek félhalk információk, hogy ki/mit/hol/hogyan…..
használt/lopott/manipulált – jó magyarországi szokás szerint. Egymilliószor kérdeztem fel már a Jóistenhez: neked tényleg arannyal-szőtt szoknyában daloló vezérek kellenek és a  hívők összedűlő félben lévő imaházát meg se látod ? Na, most megint csak itt van egy újabb példa. Mire van pénze az egyháznak, s mire nincs ? Jogosan kérdezem én ezeket….  

Van most a Művészetek és Irodalom Házában egy kiállítás  „A hétköznapok Zsolnayja” – feltétlenül el fogok menni és megnézem, tudnak-e, nyilván-tartanak-e olyasmiket, mint amiről én írtam pár napja - az egyszerűbb, magánházakon lévő, de mégis csak Zsolnay dolgokról - vagy megjelenik-e valami módon akár Eszterág, akár Máriakéménd? De már most szinte 100 %-ig biztos vagyok benne, hogy nem, ezeket ott nem fogom látni, de majd beszámolok róla….. Nekem úgy tűnik, ez az egész hétköznapi Zsolnay-kincs-mentés csak az én mániám. A neten legalábbis nem találtam az enyémhez hasonló gondolatokat, nem látom, kívánja-e, szeretné-e más is megőrizni ezeket a jövőnek… (Igaz persze,  minek is…eddig is elvoltak a népek nélküle, ez után is ellesznek…)

Jaj, folyton elkanyarodom a tárgytól….

Szóval a  templomba vezető bejárat mellett áll a két hatalmas nőalak. Fél éjjel utánuk keresgéltem a neten, de szinte semmit, azazhogy a következőt találtam:
http://www.epa.hu/01600/01615/00001/pdf/227-230.pdf   Mendöl Zsuzsának ebben a tanulmányában a  229. oldalon esik szó róluk – nagy örömömre.  „Hit”  és „Szeretet” a nevük.
Hát szegénykéim nagyon rossz helyre kerültek, aggódom értük, napjaik meg vannak számlálva. Ezért ajánlom, mielőbb menjetek el, s nézzétek meg őket, kolosszális találkozás lesz, garantálom.

Máriakéménden aztán van még egy másik templom. A kíváncsiság felvitt oda is, mert gyakorlatom azt mutatja, hogy a templom akár a főtéren van, akár nem,  de körülötte valahogy mindig van megnézni való más érdekesség is.
Hát most se csalódtam. Itt várt a második Zsolnay csoda – ezek azonban szerencsére rendben vannak. (És legyek őszinte, azért a másikat meg se közelítik.) Az I-II világháború halottaira emlékező, 1938-ban és 1993-ban készült alkotások nagyon jó állapotban vannak. Soha, soha nem hallottam róluk, és megint azt kell mondjam, a neten fentlévő milliárdnyi marhaság között alig lehetett valami minimális kis adatot találni róluk.

Nos ennyi élménytől teljesen elpilledve Szederkény felé fordítottam szekerem rúdját és  - ha jól gondolom, a Karasica patak völgyében kanyargó úton - nemsokára el is értem ide. Innen aztán már vakon is jöhettem volna, hisz ezt az utat számtalanszor megjártam. Gyorsan haza is értem. Egyszer álltam még meg fényképezni, olyan csábítónak tűntek a barna-zöld-sárga-vörös csíkok a távolban…

Fantasztikus nap volt ! Járjátok végig az utamat, megéri !

Először a színeseket mutatom:  






 Képek a Nagyboldogasszony templomról:

Na, ezt nem én csináltam :-)  











Most nézd meg őket közelebbről: 







A Szent Márton templomnál lévő emlékmű:




A többi fotó saját.









2011. október 28., péntek

Ajándék nap újra…. (I. rész Pécsvárad, Erzsébet)



Pécsváradon volt egy kis elintézni-valóm, s ha már arra jártam, @x által múltkorjában emlegetett  Simon Wintermans  erzsébeti különleges múzeumát terveztem megnézni még ezen a csodás, napsugaras őszi napon. Hogy több lett belőle, az már az én egyéni szerencsém….
http://www.nol.hu/archivum/archiv-393828
  itt lehet olvasni a helytörténeti gyűjtemény, kiállítóhely, szakgyűjtemény tulajdonosáról, de ha a nevét beütöd a Goggle-ba, elég sok egyéb érdekesség is olvasható róla. Ő az a már hírességnek is nevezhető, Pécsett élő holland, aki keresztülbiciklizett fél Európán, hogy meglátogassa a 2010-es év valamennyi kulturális fővárosát, Essent, Pécset és Isztambult. Ő a „Tuli-Pécs” szervezője, bonyolítója, kitalálója.
Híres dolgai közül engem most a cementlap-gyűjteménye izgatott, így hát elkanyarodtam Erzsébet felé.

Megint megjegyzem – épp úgy, mint pár napja a bicsérdi utamnál is – hogy 66 éve Pécsett lakom, számtalanszor jártam a környéken, Pécsváradon, vagy Szederkényben,  de ezen a 20 km-s, a két települést összekötő úton soha. Most aztán bepótoltam, s micsoda ajándék út volt ez megint !!!
„Rojtosra nyomkodtam” a fényképezőm exponáló gombját,  329 kép készült….Őrület. Ma csak a fele témáról mesélek, s ennek megfelelő képeket mutatok, nagyon remélve, hogy másoknak is kedvet csinálok, egy Pécstől csak 20 km-re található  szép programhoz. (Meg  majd holnap az út másik feléhez.)

Tehát  Erzsébet: http://hu.wikipedia.org/wiki/Erzs%C3%A9bet_%28telep%C3%BCl%C3%A9s%29  (Pécsváradtól a Szederkény felé vezető úton található) nem nagy falu, de ha nem vagy elég ügyes, könnyen eltévedhetsz benne ! Olyan kacifántos az utcák és a házak számozása, hogy még nekem is kérdeznem kellett, pontosan hol is van ez a múzeum, holott a címet tudtam ( Fő utca 40.).  Na, de azért csak megtaláltam. A netről annyit már tudtam, hogy csak előzetes bejelentkezés után lehet látogatni. (Címe: Fő utca 40.) Nincs  állandóan nyitva, ezért a  20-925-8550-es mobilon kell időpontot egyeztetni a tulajdonossal. Tudni kell még azt is, hogy ez egy afféle magán-tárlat, ahol ugyan belépő nincs, de adományokkal kéretik támogatni a gyűjteményt.

Már maga a ház és a melléképületek is elbűvöltek engem ! Ez is egy csodálatos sváb parasztház,  ahol esküszöm az istálló, a góré, a disznóól majdhogynem értékesebbek, de mindenképp masszívabbak mint  maga a lakóház.
A legislegjobban azt sajnálom, hogy azt a fantasztikus „ó-ság” illatot, ami a házba lépéskor fogadott, semmiképp nem tudom visszaadni… Nyilván értitek, mire gondolok, valami olyan meghatározhatatlan valami, ami már-már éteri, megfoghatatlan és mégis szörnyen valósághű, s mely a régi bútorokból, berendezésekből árad. Nem csak itteni sajátosság, ez az illat érezhető másutt is, pl. a zengővárkonyi tájmúzeumban és valószínűleg még más hasonló helyeken is. Áll az ember ezek előtt a sok-sok évtizedes míves bútordarabok előtt, és szólnak hozzá (hozzám). Mesélnek. Ráteszem a szék karfájára a kezem és egy másik kezet érzek a magamé alatt, aki épp így simogatta meg, mint én. Ki csodálta eredetileg a csodaszép éjjeliszekrényke fa-erezetét ? Ki ágyazta meg, milyen estéken az itteni masszív, öreg ágyakat ? Kik és mit ettek az asztalon, miről beszélgettek a székeken ülve ?

Alig tudok betelni az öreg bútorokkal, persze fényképezek mint az őrült. A lábam alatti cementlapokat is, melyekből – bár kint ragyog a nap – árad a hideg. Milyen jó lehet ez a nyári hőségben, és milyen nehéz lehetett ezt kifűteni télen, pláne kis vaskályhákkal. Vagy csak a dunna-alá-bújás adott meleget ? Bezzeg meleg lehetett a konyhában, ahol a nyitott-kéményű kemence még most is áll.
Aztán kalauzom lenyitja a padlásra vezető lépcsőt, felkapaszkodom és ott vár a következő adag csoda. Cementlap és cementlap mindenfelé – művészien elrendezve, összeválogatva. Ámulok és bámulok, őszintén megmondom, nem hittem volna, hogy ilyen fantasztikus változatok is léteztek. És a legérdekesebb/elgondolkodtatóbb, hogy ezeknek – bár semmi bajuk nincs – csak azért mert valahogy kimentek a divatból,selejtezés, eldobás lett a sorsuk. (Vagy az egész ház tűnt el a fejük felől....) Most aztán jönnek még messzi országokból is, és viszik, akkor is, ha csak fél-egy m2-nyi van belőle…Lehet ezen gondolkodni….miért is van ez így ?
Miért is dobáljuk el azokat a dolgokat, melyek még hűséggel szolgálnának minket ?

Az udvar és a melléképületek is tele vannak felpolírozásra, tisztításra váró lapokkal – különlegességekkel, de őszintén mondom, itt kint engem az épületek jobban érdekelnek már. Micsoda tágas, magas, szellős, meseszép istállók ! Hatalmas disznóól, és a még ma is szinte kifogástalan góré fölötte ! Mennyire megbecsülték hűséges segítőiket  a régiek anno, hogy ilyen palotát építettek nekik!!!
Nem tudom/akarom az összes fotómat feltenni, de higgyétek  el nekem, tényleg érdemes egy szép őszi délelőttön/délutánon ide ellátogatni…
Arról már nem is beszélek, hogy ha a holnapi beszámolómat (az út másik felét) is elolvassátok, akkor mindenképp rájöttök, ide el kell menni !!!

A háttérben a Hármas hegy és a Zengő, ölében Pécsváraddal.

 Aranysárga, barna, zöld...amerre a szem ellát
 A Cementlap múzeum kívülről

 A berendezés néhány részlete









 Járólapok a földszinten


A padlás titkai: minták, tervrajzok:






...és járólapok rettentő mennyiségben:








A külső - nekem kedves - épületrészek: