Az én októberem

Gondoltam, egyszer végre már elmesélem…bár egyáltalán nem gyönyörű, semmiféle nosztalgia  nem fűz hozzá, sőt…Viszont az enyém, s ezáltal én is a „nagy idők tanúja” vagyok/lehetek – a magam módján.

Gyönyörű napsütése délelőttre emlékszem. Tornaóra az udvarban – Papp Erzsi a magasugrásnál oly szerencsétlenül esik a homokba, hogy karját töri. Életemben először látok „balesetet”. Nem a mentő jött érte, hanem valamelyik tanár vitte orvoshoz a bőgő gyereket. (Ami az első „igazi” baleset-látvány lehetett volna, - a motorversenyző járdaszegélyhez csapódása   a Magaslati úton, a Blanczék háza előtt –  azt nem láttam, mert arra a versenyre -se- vittek el engem.)

Másnap szünetben halljuk, hogy a szomszéd ház ( nekünk akkor a „gyogyó” – amúgy hivatalos nevén ma már a papnövelde) egyik ablakából üvölt a rádió. Nem értettünk mi abból semmit, de egy 11 éves gyerek már elég jól tud arcról olvasni. A tanárok arcán félelem ült. Csendre intettek minket – hallgatóztak, sugdolóztak. Nemsokára hazaküldtek mindenkit. Akkoriban – bár már volt buszjárat mifelénk -  mi bizony gyalog jártunk iskolába – s mire hazaértem, meglepődve tapasztaltam, hogy otthon is elég feszült, ideges a helyzet.

Nem tudom, másnap-harmadnap mentünk-e még iskolába, de az biztos, hogy egy idő után nekünk „hegyről lejáró gyerekeknek” rendkívüli szünet volt, mert senkit sem mertek a szülei elengedni….Tán az iskola is zárva volt ? Ezt nem tudom biztosan.

És az ez utáni időre – mint életem legnyomasztóbb időszakára fogok visszagondolni, amíg csak élek. Hogy a „mecseki láthatatlanok”, vagy már az oroszok, avagy mindkettő lövöldözött-e a közelünkben én nem tudom. De volt fegyverropogás.  És hallottuk, amikor az orosz tankok  valami félelmetes recsegő-csikorgó hangot adva, végig-vonultak a Magaslati úton. (Mi még kicsit feljebb laktunk.) Valaki mesélte, hogy a Széchenyi téren - mint a taxik - úgy parkolnak a tankok.

Ettől kezdve több napon át, ruhástól, a ház földszinti helyiségében, nyugágyban, meg ideiglenesen összevackol helyen aludtunk mi gyerekek, s fogalmam nincs, a felnőttek aludtak-e egyáltalán ezeken az éjszakákon ? Miért is ? Féltek, hogy gyorsan el kell hagyni a házat ? Betörnek ? Szétlövik ? Hogy valami miatt menekülni kell ? Valószínű…. Két háború emlékeit cipelték nagyszüleim ekkor már a lelkükben, anyánk is megélt már egyet.

Ekkor is (meg ez előtt is) egész halkan hallgattuk a Szabadeurópa Rádiót, állandó félelemben, nehogy bárki más meghallja, mi szól nálunk. (Most elgondolkodom: ki a fene hallhatta volna, egy nagy kertben álló családi házban a halk zsizsegő adást ? Mégis féltünk….)

Újra és újra – nem először – előjöttek a háborús mesék,  az akkori félelmek, események. Nem volt az olyan messze, csak 11 év múlt el….

Latolgattuk, lesznek-e bombázások ? Én azt hiszem ettől féltem a legjobban. Gyakran kémleltem az eget.  A ház mellett volt egy földbe vájt kis lyuk – nem mondanám barlangnak, abba nagy vész estén ha két ember be tudott bújni, sokat mondok. Se fala, se teteje, se ajtaja –  ha eltalálta volna valami a házat, az a gödör biztos maga alá temette volna azt, aki oda menekült.  És hogy fért volna el ott az egész  család ? Sehogy…Igaz, a háborúban is inkább a szomszéd Csekéék pincéjébe mentek, ha bombariadó volt.

Mai napig emlékszem, hogy az élelem-szerzés mekkora gond volt. Mennyire féltünk, hogy nem lesz ennivalónk. Pedig azokban az ötvenes években eléggé szokva voltunk az „ez-sincs-az-sincs” léthez. A házban (családban) ekkor mindössze egy férfi volt, nagyapám (58), a nagymamával (56), anyámmal (35), s velünk, két kicsi  (11 és 9 éves) gyerekkel. Nem valami ellenállásra képes csapat….

Igazán érthető volt a félelmük, s az is, hogy ez ránk is átragadt.

Öcsémmel a „hegyen” (= meredek kertoldal) volt egy „várunk” – egy vadrózsa bokor rejtekében. Oda cipeltünk fel mindenfélét. Többek között kockacukorra, cikória-kávéra, babra, almára és egy ócska lábosra emlékszem. Azt gondoltuk, ha lebombázzák a házat, akkor a család ide menekülhet és majd itt húzzuk meg magunkat. Valami gondunk volt a gyufával – vagy nem tudtunk szerezni, vagy elázott ? Nem is emlékszem pontosan…

Istenem,  nem jó visszagondolni erre az időre. Valahol mélyen bennem lapul még ma is az akkori félelem…..

De elmúlt – mint ahogy a mai napból is tegnap lesz holnap….

******************************

Most visszakerestem, 2007-ben és 2009-ben is megemlékeztem 13 éves írszetter,  Reed nevű kutyám haláláról. 1989-ben ezen a napon tért meg az örök vadászmezőkre.

                                   ******************************

Nekem ezen a napon semmi, de semmi ünnepelni-valóm nincs.