Az utolsó tánc…..

A hideg, havas téli  esték sok mindenre jók. Varrogathat, vagy köthet, akinek ehhez van  kedve,  olvashat a könyvmoly, lehet ülni a meleg szoba félhomályában egy bögre jó teával és elmerengeni a múlton. És lehet meghallgatni egy mesét, amit úgy vezet elő valaki, hogy „Tudod, ezt soha, senkinek nem meséltem még – annyira kedves emlék, hogy eddig megtartottam magamnak.”
Nem vagyok fecsegő öregasszony és a barátnőmnek nincs internetje. A történet viszont olyan kedves, hogy beazonosítható adatok nélkül én most mégis közreadom. Pici tavasz a télben.

Az úgy volt, hogy hónapok óta teljes lelki letargiában éltem a válásom miatt. Több, mint egy évtized (részemről lángoló) szerelem után „elhagyatva” lenni, nagyon, nagyon nehéz. Nem találtam a helyem és értéktelenek éreztem magam, céltalannak láttam az életet, nem adódott semmi, ami kirángatott volna ebből a lelkiállapotból.
Véletlenül futottam össze egy gyerekkori pajtásommal (nevezzük itt most Katinak). Régen nem láttuk egymást, beültünk egy cukrászdába és jól kibeszéltük magunkat. Azt hittem kiegyensúlyozott házasságban él, nos kiderültek azért olyan dolgok, melyek némileg ellentmondtak az én elképzelésemnek. De a három gyerek mégis csak összetartja őket, s Kati abban reménykedik, mire megöregszenek, összecsiszolódnak. Hja, hogy ez néha fájdalmas ? Hát igen, az élet már csak ilyen….

Aztán szóba kerül, hogy a munkahelye nőnapi utazást szervez – viszonylag megfizethető, kedvezményes áron Pozsonyba. Több se kellett nekem, feltolultak az én régi szép emlékeim is, majdnem elsírtam magam, hiszen nem is volt olyan rég, amikor mi is jártunk ott. Jártunk a vár alatti koronázó templomban is, nekem mégis – pécsi lévén - a legkedvesebb  a Zsolnay csempékkel borított kék templom volt. Máig emlékszem a boldog meglepetésre, amikor megláttam – mert ott és akkor büszke voltam arra, hogy ennek a szépségnek köze van az én városomhoz, s ezáltal kicsit hozzám is.
http://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A9k_templom_%28Pozsony%29
Mi innen aztán tovább mentünk a Vág völgyén fel a Tátrába, ill. Kassa felé jöttünk haza – de Pozsony mint szép emlék örökre megmarad a szívemben.

Szóval ahogy erre a régi a pozsonyi útra terelődött a szó, azt mondja nekem Kati: „Te, van még pár üres hely a buszban, megkérdezem, - mint idegen – eljöhetnél-e velünk ?”
Elmehettem….
Így kerültem újra, másodszor és talán utoljára Pozsonyba, de emlékét most már nem csak a kék templom miatt őrzöm mindhalálig.

Természetesen részt vettem a hivatalos idegenvezetésen, habár sok újdonságot nekem már nem tudtak mondani. 4 óra felé le is léptem a csapattól – tudván hol a szállás, hiszen ott lecuccoltunk megérkezésünkkor – gondoltam,  kicsit kóborlok egyedül. A véletlen a Természettudományi Múzeum felé vitt, mivel itt még nem jártam, benéztem. Nem tudom, hogy állandó, vagy időszakos kiállítás volt-e, de akkor volt ott egy fantasztikus lepke kiállítás. Életemben először ott láttam azúrlepkét, lenyűgöző méretű és valami álomszép színű volt, természetesen kék.  http://hu.wikipedia.org/wiki/Az%C3%BArlepke
Az én emlékezetemben Pozsony a kék színnel mindörökre összekapcsolódott.

Az utazás két napos volt, tehát egy éjszakát ott töltöttünk. A szállodában volt a vacsora – eldumálgattunk evés után egy darabig, aztán kimentünk az előcsarnokba, ott elszívni még egy cigit, s a kényelmes bőrfotelekben ücsörögve beszélgettünk, először négyen. Két nő elment lefeküdni, mi Katival maradtunk még egy cigi erejéig.
A szomszéd asztalnál két igen jóképű férfi ült, egyre nézegettek felénk, az ember még a 40 évhez közei is észreveszi az efféle pillantásokat. Lassan összecihelődtünk, hogy hát akkor most mi is felmegyünk a szobánkba. Ekkor felállt az egyik férfi, odajött hozzánk és hihetetlen udvariassággal, picit talán félénken is, megkérdezte, hogy nem hívhatnának-e meg bennünket a bárba ? Igen jó a zene, szívesen táncolnának, ha lenne kedvünk hozzá.
Nem szégyellem, volt kedvünk, és így aztán fél 10 tájban nem a szobánkba, hanem a bárba mentünk.
Az egyik férfiember – éreztem én, hogy ez lesz, mert igenis megérzi azt az ember – azonnal engem kért fel táncolni, épp hogy csak megrendeltünk egy italt, s mi már forogtunk a parketten.   Törve beszélte a magyart, szlovákul én egy kukkot nem tudtam – de a tánc egy külön nyelv. Nincs ott szükség sok beszédre. Mindig is imádtam táncolni. Nagyon jó táncpartner volt, ragyogóan vezetett,  komolyan mondom, mintha egy életet táncoltunk volna át együtt. A bárban alig voltak, a táncparketten meg szinte végig csak mi. Gyakorlatilag nekünk játszott a zenekar. Csak annyit ültünk, amíg hivatalos „csüccs” volt, aztán ahogy a klarinétot a kezébe vette a zenész, mi már pattantunk fel és repültünk, repültünk….

A bár 3-ig volt nyitva. Nem éreztem én se álmosságot, se fáradtságot, csak valami hihetetlen boldogságot. Nem csak a tánc öröme volt ez, hanem a kisebbrendűségi érzésemet  kitáncoltam ott magamból. Igenis kelletem valakinek, még ha csak egy táncos éjszakára is.

Az előcsarnokban hosszasan búcsúzkodtunk, címet cseréltünk, hogy majd levelezünk. ( nem lett belőle semmi – ami nem baj, sőt, talán így volt a jó.) Az én fiúm egyszer csak kezet fogott velem, rám nézett és azt mondta: Várni ! – majd elszaladt… Mire várjak ? Minek várjak ?  Még álltunk ott pár percig a másikkal, aztán szépen elköszöntünk és elindultunk fel az emeletre a szobánk felé. Egyszerűen nem tudom megmondani, hogy az emeleti szobába miért nem a lifttel mentünk fel ? Csak…Így volt megírva…Lassan ballagtunk felfelé a lépcsőkön, már a folyosóra értünk, amikor futó lépteket hallattam a hátam mögött. Hátrafordultam: hát az én táncos lovagom volt, kezében ( a márciusi éjszakában) egy csöpp kis hóvirágcsokor. És akkor ott a szálloda folyosóján letérdelt elém, átadta a csokrot és azt mondta: Köszönöm ! Majd felállt, és vissza se nézve elment….

Azóta nem táncoltam senkivel.