Habár vasárnapra születésnapi ebédre vagyok hivatalos húgomékhoz, nem bírtam ellenállni és a tegnap vett velős csontból főztem egy mennyei levest ! Eláll az hétfőig is ebben a hidegben, akár még hűtőszekrény nélkül is – hiszen pár napja a sárgaborsó leves befagyott az előszobámban…!
Volt a mélyhűtőmben egy kisebb darab maradék marhahús csíkom is, gondoltam nem árt bele – és mindenféle zöldség. Egy-egy leveshez előre összekészítem a zöldségféléket és így fagyasztom le, most egy olyan csomag került a kezembe, ami komplett volt, még egy kelkáposzta levelet is találtam hozzá.
Szó mi szó, előírás szerint (hideg vízben feltéve) szép lassan bugyborgott a lé, többször leszedtem a habját ( bár valahol olvastam, ezt nem kéne, de megszoktam már, hogy így csinálom) és délre el is készült.
És akkor került sor a szertartásra. A velős-csont óvatos kiemelése az első, ügyességet kívánó lépés. Majd az előmelegített tányérra rezegve rázuttyantott velőt pirítós kenyérre kentem, sóztam, paprikáztam és befaltam. Az egészet. Én, egyedül….
Közben – természetesen – eszemben jártak a gyerekkorom vasárnapjai, amikor elég sokszor volt a húslevesben velős csont is – és árgus szemekkel néztük, kinek mekkora szeletke jut. (Mintha nagymamám sose evett volna – gyanítom nem azért, mert nem szerette.)
Az asztalon ott gőzölögtek a levesből kiszedett zöldségek – ami megmaradt ebéd után, abból a nagymamám a következő héten kis morzsával, tojással hamis fasírtot készített, feltétként valami főzelékre. Aztán jöhetett a hús, az általam nagyon kedvelt „rósejbni”-vel meg valami finom salátával és elképzelhetetlen volt a vasárnap sütemény nélkül, tehát az volt a befejezés. Közben a felnőttek spriccert ittak, nekünk meg a szódavíz is különlegesség volt – nemigen divatozott nálunk a szörpök készítése, egyéb „üdítők” meg akkoriban nem léteztek.
Csak ültünk ott az asztal körül, beszélgettünk, mindenki élvezte, hogy nem kell sietni sehová…
Szép vasárnapok, amikor még együtt volt a családom, hol vagytok ?
Csak a velős-csont maradt, és ráadásul amiatt is enyhe lelkifurdalásom van, mert hát ugye, nem tartozik kifejezetten a diétás ételek közé.
Viszont nagyon finom….
Volt a mélyhűtőmben egy kisebb darab maradék marhahús csíkom is, gondoltam nem árt bele – és mindenféle zöldség. Egy-egy leveshez előre összekészítem a zöldségféléket és így fagyasztom le, most egy olyan csomag került a kezembe, ami komplett volt, még egy kelkáposzta levelet is találtam hozzá.
Szó mi szó, előírás szerint (hideg vízben feltéve) szép lassan bugyborgott a lé, többször leszedtem a habját ( bár valahol olvastam, ezt nem kéne, de megszoktam már, hogy így csinálom) és délre el is készült.
És akkor került sor a szertartásra. A velős-csont óvatos kiemelése az első, ügyességet kívánó lépés. Majd az előmelegített tányérra rezegve rázuttyantott velőt pirítós kenyérre kentem, sóztam, paprikáztam és befaltam. Az egészet. Én, egyedül….
Közben – természetesen – eszemben jártak a gyerekkorom vasárnapjai, amikor elég sokszor volt a húslevesben velős csont is – és árgus szemekkel néztük, kinek mekkora szeletke jut. (Mintha nagymamám sose evett volna – gyanítom nem azért, mert nem szerette.)
Az asztalon ott gőzölögtek a levesből kiszedett zöldségek – ami megmaradt ebéd után, abból a nagymamám a következő héten kis morzsával, tojással hamis fasírtot készített, feltétként valami főzelékre. Aztán jöhetett a hús, az általam nagyon kedvelt „rósejbni”-vel meg valami finom salátával és elképzelhetetlen volt a vasárnap sütemény nélkül, tehát az volt a befejezés. Közben a felnőttek spriccert ittak, nekünk meg a szódavíz is különlegesség volt – nemigen divatozott nálunk a szörpök készítése, egyéb „üdítők” meg akkoriban nem léteztek.
Csak ültünk ott az asztal körül, beszélgettünk, mindenki élvezte, hogy nem kell sietni sehová…
Szép vasárnapok, amikor még együtt volt a családom, hol vagytok ?
Csak a velős-csont maradt, és ráadásul amiatt is enyhe lelkifurdalásom van, mert hát ugye, nem tartozik kifejezetten a diétás ételek közé.
Viszont nagyon finom….
(Sorry, a sajátomat elfelejtettem lefotózni…)
Na, igen ! - (esetleg egy kis borsot is a tetejére ?...)
VálaszTörlésMás : ( a téma kapcsán jutott eszembe)- (anno,- vagy néha akár manapság is)- megtapasztaltam, hogy "bármit megvehetek" -olyasmiket, amiket régebben csak "kiporciózva" vagy kis adagban kaphattunk. ( családiasan elosztva) - aztán rájöttem, hogy az ilyesmiket egyedül megenni, tán' nem is olyan nagy "élvezet!"
Olyasmit is tapasztaltam, hogy bizonyos ételek elkészítése is 2elegendő" (?) - aztán épp' elég azt látni, ha mások ( a többiek) "jó ízzel" elfogyasztják. Hát,- nem tudom. [Lehet,hogy a Nagymamád is így lehetett bizonyos ételekkel. ] - szerintem egy bizonyos életkor betóltése6elérése után, az ilyesmikben is változunk. (?)
**********************************
@x-nek igaza van, mert gondolj bele elkészítesz egy tepsi sütit amit nem tudsz úgy elfogyasztani, hogy ne oszd meg valakivel..., mert adni és örömet okozni jó! Ahogy idősödöm még jobb!!! Pláne látni, hogy jó ízűen elfogyasszák.
VálaszTörlésVisszatérve a velős csontra,a húslevesben főtt húsok mellett ( amit gyümölcs v. paradicsom szósszal+ főtt krumplival ettünk, a velős csont elosztása és elfogyasztása nálunk is a szertartások közé tartozott.
Érdekes módon változik a nők ízlése. Amikor még kislányok, a pipicombot szeretik. Amint megszületik a gyermekük, érdekes módon, hírtelen megváltozik az ízlésük: számukra a csontos husi lesz a "legjobb falat".
VálaszTörlésVáljék egészségedre!
VálaszTörlésNálunk a vasárnapi ebéd levesébe néha került velős csont, de azt édesapám és a bátyám ették meg pirítóssal, sózva, paprikázva. Nekünk valahogy eszünkbe sem jutott. Azóta persze megszerettem és én is szoktam venni, de a koleszterinem sikít... Néha megérdemeljük, én azt mondom!:)
Gopál, jól írod, Nagyanyám "imádta" a farhátat!...
A vasárnapi ebédek szóról-szóra nálunk is így zajlottak.A velős csontos is.Nálunk még a csirke fejében lévő velő is elosztásra került,nővérem és köztem,édesapám nagy bizakodására,hogy "eszesebbek" leszünk:)
VálaszTörlésLevesed leírása Krudy-i magaslatokat ért el.
Csurgott a nyálam/bocs/!