Szégyen

(A képnek semmi köze a témához, csak azért tettem be, mert egy jó régi DN.példány...)

Nos, először is köszönöm azokat a kedves hozzászólásokat, melyek arra bíztatnak, hogy ne hagyjam abba a blog írását. Őszintén mondom, jólesett…

Igyekezni fogok  a jövőben is olyan témákat keresni, melyekről – azt gondolom – lesz, akinek tetszik.

Másodszor: ma azt szeretném elmesélni, hogy az ember vén fejjel is állandóan tanul… 

Képzeltétek volna, hogy egy újságcikk megkeresése egy régebbi napilapban, erőt próbáló feladat ? Bevallom, énnekem ez nem fordult meg a fejemben és kissé szégyellem is. Egy  barátom kérdésére, hogy megkeresnék-e neki egy X évvel ezelőtti Dunántúli Naplóban, egy adott cikket, „természetesen” azonnal igent-t mondtam.

Két év anyagát kellett (volna) átnézni, persze nem tudtuk a cikknek még a címét sem, csak azt, hogy mivel foglalkozott. Gyaníthatóan olvasói levél volt, de a barátom még ebben sem volt egészen biztos. Mit nekem Hekuba – egy ilyen feladatot kirázok a kisujjamból…

Hja…hát igen… a kirázás helyett a szégyenkezés maradt, s a barátomtól való elnézés-kérés, mert egy fél napos kutakodás után úgy döntöttem, hogy na nem, ezt én még pénzért se….

Az újságok hónaponként vannak bekötve. A két oldalas újság mérete eleve nagy s ezért nem lehet kézben tartani a nehéz kötetet. Aztán  a lapozás. Hitted volna, hogy a lapozás egy igen komoly fizikai megterhelés ? Hogyha a reumás hüvelyujjam ízületét nem számítom, akkor is igen nehéz munka (Röhej…. ha valaki mondja, tényleg kinevetem. Nehéz az újság lapozás ? Hát bizony nehéz….már csak azért is, mert nem lehet/illik megköpködni az ujjadat, márpedig enélkül aztán tényleg keserves a dolog…)

Aztán a szemeddel ide-oda cikázni a 2 nagy oldalon. Jólvan ám, de ami közel van azt látom a (közellátós) szemüveggel, ami távolt, azt már nem annyira. Jobb, ha leveszem a szemüveget. Na de ki a fene tud olvasni  - ráadásul gyorsan – úgy, hogy a szemüveget le-fel teszegeti ?

Szóval egy őrület volt. Több mint 3 óra alatt mindössze fél évnyi újságot tudtam átnézni, (nagyjából ! és nem igazán alaposan !!) s bizony nem mertem volna letenni a nagy esküt, hogy nem siklottam el a keresett cikk felett. Azt már nem is igazán érdemes leírni, hogy piszok meleg van a könyvtárban (szerintem), aztán, hogy mennyire zavaró, ha a kutatóteremben hangosan beszélgetnek az alkalmazottak és a kedves vendégek. Ezek igazán mellékes tényezők.

Szóval életem egyik (nem is tudom, lehet egyetlen?) munka-kudarcát éltem meg vén fejjel…

Restelkedve kértem a „megbízóm” bocsánatát, de úgy éreztem, nincs lelki erőm még egy ilyen délelőtthöz…

De azért  persze érdekes is volt a címeket olvasva felidézni azokat az eseményeket, melyek már X évtizede a történelmi múlt távolságában kerültek. Volt idő, amikor kivagdostam az újságokból és gyűjtögettem a nekem tetsző írásokat. Némelyiket érdekes/érdemes most elővenni. Az alábbi, amit bemásolok, több, mint 40 év íródott. Hol van az már, hogy az uránvárosi lépcsőház elé sámlin kiül valaki ? Pedig volt, bizony volt ilyen is…Én már csak tudom…

SZÉGYEN ? 

Ezeknek a modern házaknak a legnagyobb hibájuk, hogy nem tudnak titkot tartani. A szellőzőrácson tisztán bújnak át a hangok hol erősebben, hol halkan. Megszoktam már, hogy szombat este 11 felé  a felső lakó jókedvűen dudorászva vacsorázik, miközben a neje fojtott hangon szidja a kimaradásért. Ismerem a műsort: elhallgat az ének, a vita felerősödik, végül valamelyik bevágja az ajtót.

Azt is tudom, hogy Peti esténként visítva és kacagva élvezi a pancsolást, hogy Judit legszívesebben a konyhában tanul verseket és így tovább.

Ma este – először – az alsó lakásból is kiabálást hallottam.

- Megmondtam mama már százszor, ne üljön nekem ki a sámlin a ház elé ! Micsoda falusi szokás ez ? Hát nem érti, hogy itt megszólnak érte ?

A mama igazi falusi öregasszony. Én is láttam, néha délután letipeg  a második emeletről és a lépcsőház melletti szélvédett sarokból figyeli az embereket.

Nekem olyan sokat mondott ez a szégyenlős mozdulat, ezer gondolatot ébresztett ahogy fekete kendőben, hunyorgó szemmel pihent. Valószínű egész életében így tett – a napi munka után egy kis tereferére kiült a padra.

Itt az idegen nagy városban nem találja a helyét. A nyárról csak a pázsit és a völgyekből beszökő virágillatú szél mesél. Én úgy képzeltem, ilyenkor idézi fel a régi szép időket. Tudja, hogy a kertben most már virágzik a paradicsom, kapálni kellene a szőlőt is, meg kasza alá  érett a búza. De estefelé jólesik megbeszélni a kispadon, hogy mi hír járja a faluban – hiszen így szokás.

Most nincs semmi. Bevásárol a boltban, elkíséri gyerekeket a napközibe, aztán várja, hogy múljanak az órák.

Lassan délután lesz, a nap ferde sugárban vöröslő árnyékokat rajzol a szoba faléra.  És ő érzi, hogy itt az ideje, menni kel. Óvatosan fogja a sámlit és elindul.

Igaz itt nincsenek beszédes kedvű, nevetésős szomszédasszonyok, de azért lemegy, remélve, hogy egyszer odaül melléje valaki, s ahogy régen, otthon, mesélve várják az estét.

De senki sem jön.

Pedig én tudom, nincs egyedül. Élnek még itt falusi öregek, akik szívesen üldögélnének vele – s valamelyik ablakból a függöny mögül most talán sóvárogva lesik őt.

És mégsem mennek hozzá.

Mert ez falusi szokás és ezért itt megszólják az embert….

Szeretnék egyszer találkozni azzal, aki „városkép-rontónak” talál egy ilyen öreg anyókát !

Mert nekem csak kedves gondolatokat juttatott eszembe, ahogy a mama fekete kendőben, hunyorgó szemmel, fáradt kezét összekulcsolva, pihent a lépcsőház mellett ma délután.

(DN. 1968.VI.30)