Kis baranyai körút 3 angyal miatt.(Második rész)

Már közzététel után érkezett hozzám egy érdekes hír a Sásdi Plébániahivatalból. Különös dolgok derültek ki ezekről (és a többi) angyalokról…. Utána fogok járni és ha befejeztem a „nyomozást” elmondom majd az eredményt.

Ígéret szép szó… Tehát következzen most az út másik fele. Vargáról kicsit vissza kellet jönnünk Oroszló felé, s itt aztán a faluszélen jobbra, Szentlőrinc irányába  kanyarodtunk. Egy helyen, mindjárt az elején kellet csak figyelni, nehogy letérjek Magyerhertelend/Orfű felé – de nem voltam térképileg felkészületlen, sikerrel abszolváltam a dolgot, és néhány km, ill. pár kedves zöld, erdős dombocska után már meg is érkeztünk Kishajmásra.

Kishajmás és környéke ősidők óta lakott hely volt, erre utalnak a területén talált római korból származó sírkövek, és középkori temető nyomai.

A mostani község az eredetileg is Kishajmásnak nevezett faluból  és az apró Szatinából alakult ki. A két falu neve 1542-ben bukkan fel először írott formában, Hagymas, illetve Zlatina alakban. A régi falu valószínűleg a török korban elpusztulhatott, erre utalnak a település határában fellelhető Puszta, Pusztaszentegyház, Pusztahajmás helynevek. Aztán újraépült a falu, s mivel először csak kevesen lakták, Kishajmásnak nevezték el. 

 A település központjában a volt kerámiaüzem, szemben vele a templom

A falu híres volt nagy múltú kerámiaüzeméről, amely egy-két évtizeddel ezelőtt még közel száz munkahelyet adott a kishajmásiaknak és a környékbelieknek. Ám ez a gyár a nagy átalakulás, majd a termelőszövetkezet megszűnése után hanyatlásnak indult. Az országos hírű üzem végülis kb. tíz esztendeje véglegesen bezárta kapuit. Ha csak valami csoda nem történik, (és nem történnek manapság Mo-on ilyen csodák!) nagyon úgy néz ki, hogy Kishajmáson végleg megszűnt a kerámiák készítése.

(Holott a közelben igen jó minőségű agyag található – árulják is egy házban, a falu vége felé. No, nem is én lettem volna, ha ez alkalomból nem vásárolok egy 15 kg-os tömböt. Most itt pihen az előszobámban, várva az ihletet, meg a szabadidőt amit rá tudok fordítani. - Gondolj bele, ez a nagy döhe tömb 600.- Ft volt és milyen sokáig lehet játszani vele ! :-  )  )

E sok-soros kerengő után csak kibököm végre, mi hozott ebbe az eldugott, csendes kis faluba !  Aki rendszeres olvasóm, emlékezhet, hogy tavaly Máriakéménden találtam a templom előtt két hatalmas – igaz halófélben lévő – de mégis csak a Zsolnayak által készített szobrot. Akkor utánakeresve a neten (és alig találva valamit) annyit azért megtudtam, hogy e szobrok testvérei Kishajmáson laknak. No, erre spóroltam egy éven át, hogy ellátogathassak hozzájuk.

Legnagyobb sajnálatomra kiderült, hogy a falut körbeölelő hegy tetején van a golgota, s ennek is a legvégében állnak a szobrok. Higgyétek el, nem volt könnyű elhatározás déli egy órakor 30 fok melegben, az én roggyant térdeimmel nekiindulni egy ilyen túrának – de hát nem én lettem volna, ha ezt most kihagyom… Barátnőmmel erőt merítettünk (=megettük a szendókat és belöktem fél üveg vizet) – aztán akartam elindulni felfelé.

Az autóval egy jó kis árnyas helyen álltam, épp szemben a templommal, valami mini-téren, a bolt mellett (kocsma sajna zárva volt….) Egyszer csak érkezik egy másik autó, s kiszáll belőle egy úr, aki kissé bizonytalankodva nézegetett bennünket – gondolom el nem tudta  képzelni, mi járatban vagyunk. (Természetesen) én kezdtem a beszélgetést, 30 mp. alatt elmondva, kik vagyunk, honnan és miért jöttünk. Kiderült, nagy, nagy, nagy szerencsénkre, hogy (ha jól értettem) a falugondnokkal hozott össze jó sorunk. Ennek köszönhetően bejutottunk a faluházba, és az alábbi szépséges kép tárult elénk:

Jellegzetes kishajmási kerámiák

A falubeliek összegyűjtöttek egy kiállításra valót a Kishajmáson készült kerámiákból. Öröm is volt, meg szomorúság is volt számomra ez a gyűjtemény. Öröm, hiszen egy szerencsés véletlen során juthattunk be ide, de bánat, szomorúság is, hogy ennyire nem értékelnek ebben az országban semmit, aminek hagyománya van, ami szép és emellett még  hasznos is. Nem érték nálunk se az emberi tudás, se  a művészet, semmi, semmi. Mi csak tönkretenni tudunk mindent. Menni – vak borjúként az elvadult világ ösvényein, összevenni a sz@r kínai műanyagokat, szemétbe dobni azt, amit ingyen ad a természet, lerombolni évtizedekig működő gyárakat,  ami kenyeret jelent(ett)  sok embernek. Hát meg is érdemeljük sanyarú sorsunkat !

Ahogy fotóztam a barátságos-barna tálakat, kancsókat, egyszer csak felvisongtam: de hiszen nekem épp egy ilyen lóg a konyhám falán ! És ahhoz a másikhoz nagyon hasonló tálam is van !  Hát igen. Kiderülnek néha furcsaságok. Persze túlságosan nem kell csodálkozni, mert a barátnőm hamarosan ugyanígy juhongott, mert ő meg valami boroskancsót fedezett fel, ami az övéhez hasonló.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                          A kis múzeum megtekintése után nekivágtam a magashegyi túrának, mert nézd csak, oda kellett feljutnom, ahol a képen a kereszt látszik:

 

 (Innen lentről nem látszik olyan nagyon meredeknek, na de a valóságban az ám !)

Vagyis megjártam a kishajmási golgotát, hogy találkozhassak a három szépséges angyallal, akik Hit-Remény-Szeretet szobor alakban vigyázzák a környéket.

Azt is megtudtam menetközben, hogy állítólag a Zsolnayak kérték még a háború előtt, hogy a falusiak rejtsék el ezeket a szobrokat. Aztán hálából itt is hagyták, sőt köszönetképp a gyárban készült a 14 stációs golgota mázas kerámiakép sorozata  is.

Nos, őmiattuk utaztam idáig....

A szárnya már letörött, de még őrzi a völgyet....

Szegény Krisztus, az angyalok letört szárnyaival takarózik......

Meg kell mondjam, amikor leértem rákvörösre főtt fejjel és rogyadozó térdekkel, kissé bizonytalan voltam, hogy megért-e nekem ennyit ez a három szobor ? De aztán  leülve és lehűlve mégis csak azt mondtam: jó kis kaland volt. Ez után következett önmagam megjutalmazása, a fentebb már említett agyagtömb vásárlás.

Kis pihenő után folytattuk utunkat, immáron azt kell mondjam „hazafelé” – hiszen egy kis cél volt már csak előttünk, a kovácsszénájai tározó megnézése. Mindig is restelkedtem, hogy a 3 orfűi tavat százezerszer láttam és a gyöngysor negyedik szeméhez, a kovácsszénájai tóhoz eddig még nem jutottam el. Nos ma ide is bekerülhetett a „pipa”.

Csend, béke, világvégi nyugalom… Végigsétáltunk a gáton, fotózgattam kicsit, majd megnéztük a kis forrást, mely az itthon  "megszokott" módon tele volt szeméttel :- (   Én nem értem ezt, hiszen  30 lépésenként ott egy szemétkosár, miért kell akkor az üdítősüveget, a papírzsebkendőt, a nylonzacskót és a vénfene tudja még miféle mocskokat elhajigálni ?
Nekem nem lett volna kedvem inni ebből a forrásból….(Kérek egy kis dicséretet ! Innen kitöröltem 5 nagyon csúnya mondatot, hogy ne rondítsanak bele a mai szép témába !)

 A forrás (mocsok nélküli kép...) és egy szép istálló a faluban...

Ültünk aztán egy padon ott még kis ideig, az ekkor már kellemes langymeleg délutánban, mígnem a távolból halk dörgés hangja érkezett hozzánk.

No, itt a „jel” a hazainduláshoz – gondoltam – s így is tettem. Abaliget felé kanyarogtam haza, a jól végzett munka örömével szívemben.

Szép nap volt. Köszönet érte.

Mutatok még néhány szép képet arról a tájról, melynek útján kanyarogtam 100 km-t:

Kedvenceim a tavaszi sárga-zöldek...

Megsimogatni vágyom...

Legislegislegvégére meg két  - szerintem tűrhetően sikerült - virágfotót teszek: