Néha annyira sajnálom, hogy nincs bennem igazi
(regény)írói tehetség, kitartás,
türelem…Az ember csak úgy véletlenül összesodródik más emberekkel, a Sors kegye folytán kicsit közelebb kerülnek
egymáshoz (= jobban megismerik egymást, csak erre gondoltam) és egy borús délutánon, vagy havas vasárnap délelőtt,
netán csendes nyári estén ez a valaki „csak úgy” mesélni kezd. És meghallasz
egy élet-történetet, amit magadban kiegészíthetsz azzal, amit az illetőről már
előtte apránként megtudtál…
És eljön a pillanat, amikor azt érzed, erről regényt lehetne
írni. Érdekes módon az én környezetemben egy sincs olyan, aki valami hatalmas
karriert futott volna be és azért vágynék írni az életéről, hogy elmeséljem,
micsoda nagyhatalmú/gazdag/híres ismerősöm van. Nem, nekem csak szegény- és
egyszerű-ember-ismerőseimről vannak, megírásra vágyó történeteikkel.
Egyikükét vázlatosan elmesélem.
Az ötvenes években iparilag szédületes iramban fejlődésnek
induló városkában született a kislány, munkás-családba, negyedik gyerekként. A
család szétesett, a négy gyerek nevelőotthonba, aztán az országba szanaszét
került. Évekig nem tudott két testvéréről, nagy nehezen találtak később
egymásra. Ma már csak egy testvére él.
A nyolc általános után szakmunkás tanulónak ment. A
nevelőotthon nem anyai fejjel gondolkodik, hogy jó lesz-e a kislányomnak ez a
szakma, hanem ahol lehetőséget lát, oda irányítja a gyereket. A városban lévő – akkor még híres és
sokoldalú gyárban - kárpitost kerestek, ide küldték, felvették, kitaníttatták.
Senki nem gondolta végig, hogy ez nem igazán nőnek való
szakma. Gyártósoron nagy tempóban
emelgetni a bútorokat, a ragasztóanyagok gyilkos gőzét beszívni, férfiakat is
megroggyantó munka.
Hamarosan férjhez ment, az ura a bányánál dolgozott, föld
alatt, három műszakban. Mi sem természetesebb, gyerekek is születtek – egy fiú,
egy kislány. Annyira jól nem keresett a férj, hogy az asszony évekig otthon maradhasson a gyerekekkel – pedig
talán jó lett volna. Ám a lakásrészletet, a rezsit, később a növekvő
gyerekekkel kapcsolatos dolgokat fizetni kellett, szükség volt két keresetre.
Ebben a városkában túl nagy választék nem volt az álláslehetőségekben, pláne
nem egy kétgyerekes anyának – így hát visszament a gyárba. Amíg be nem
követezett az, ami várható volt, az emelgetések miatt komoly gerincsérvvel
kellett operálni.
Hosszas táppénzes állomány után sem javult az állapota annyira, hogy ide visszamehessen dolgozni. Elvégzett egy
könyvelői tanfolyamot, nagy nehezen talált is munkát, de akkor elkezdték
bezárni a bányákat. A férj egyik napról a másikra először munkanélküli lett,
majd leszázalékolt állományba került – munkát sehol nem talált.
A két gyereket valahogy mégis csak fel kellett nevelni,
családi segítségre sehonnan nem számíthattak, eladták hát a még ki se fizetett
lakást és falura költöztek. Közben elvégzett valamiféle kereskedésre jogosító
iskolát – és kicsi vegyesboltot nyitottak a faluban. Itt valamelyest a férj
is tudta hasznosítani magát, ő volt a
szállító.
De hát faluhelyen nem volt igazán rentábilis a bolt, egy-két év után be kellett zárni. Még
szerencse, hogy eddigre a gyerekek nagyjából felnőttek. A lány férjhez ment,
elkerült otthonról, a fiú szakmát szerzett akkor még volt állása. Az asszony
eljárt takarítani, ápolt idős nénit, és a kis kertjükben amit csak lehetett
megtermelt.
Csak a férj nem találta a helyét – azaz, dehogynem….a kocsma lett a törzshelye. S ha még
csak a kocsma…de volt ott egy játékautomata is.
Egy faluban sokáig nem maradnak titkok, előbb utóbb kiderült, hogy a
férj különféle uzsorásoktól kölcsönöket vett fel, csak azért, hogy eljátssza. Az adósság csak nőtt,
Fortuna meg röhögött a markába, a
játékgépet üzemeltetővel kézenfogva. Aztán amikor a férj úgy érezte, nincs
tovább, akkor egyszerű megoldást választott, a létező össze gyógyszert bevette
és itthagyott minden gondot és adósságot - örökségül az asszonyra.
Álljunk meg egy percre: te, aki idáig jutottál az
olvasásban, mit tettél volna ? Utánamész
a férjednek, vagy az egyre nehezebbé váló gazdasági körülmények dacára
megpróbálsz talpon maradni ? Nem is olyan könnyű a válasz…
Ez az asszony talpon maradt. Fűtől-fáig futkosott, kért,
intézett, míg végül valahogy eljutott odáig, hogy ha a rokkantnyugdíját majdnem
teljes egészében törlesztésre használja, akkor talán még az életében vissza
tudja fizetni a férje adósságait. És elkezdte/folytatta azt a nehéz életet,
amit eddig is hurcolt: szolgálni ment, takarított, otthoni terményeivel
piacolt, minden lehetséges munkát elvállalt, hogy legyen miből legalább a víz
felszínén tartania magát.
A fia – már amennyire tudta – mindenben segítette. A
leglehetetlenebb munkákat is elvállalta, holott jó szakmája volt. Aztán
tönkrement a cége, majd a másik is, ahová elszegődött. Végül fogta magát és
elment külföldre dolgozni – mai napig azt az országot „építi”, erősíti, szolgálja.
Az egyedül maradt asszony se nagyon látott lehetőséget, az
emberek kezdték elfelejteni azt a szót, hogy „takarítónőm van” – egymás után
elvesztette a jövedelemforrásait. Az adósság viszont maradt, a csodás
konstrukcióknak megfelelően néha úgy tűnt, minden törlesztés dacára, nemhogy
csökkenne, hanem még növekszik is....
Tegnap telefonált. Elmegy Németországba, szolgálni ő is,
mondhatom szebben: idős embert gondozni. Elmegy, mert itthon számára (és még
sokak számára) nincs semmiféle lehetőség, bármennyire is igyekezne munkát találni.
Az egészséges se talál, pláne nem egy lerokkantosított 55 éves nő…….
Ennyi a történet dióhéjban, részletezés és kiszínezés nélkül.
Egy ember élete Magyarországon 1957 és 2012 között.
És nincs egyedül.
„…Nagyon nagy a baj….”
Elolvasásra és átgondolásra ajánlom:
https://www.dropbox.com/s/0lak5qr1158qu6u/Bruck%20Andr%C3%A1s_Viktor%20nem%20fog%20elmenni.doc?fb=1&fb_action_ids=10151137124316623&fb_action_types=dropboxdropbox%3Aadd&fb_source=other_multiline&action_object_map=%7B%2210151137124316623%22%3A534686926560172%7D&action_type_map=%7B%2210151137124316623%22%3A%22dropboxdropbox%3Aadd%22%7D&action_ref_map=[]
