Festés lesz

Itt járt nálam a szobafestő. Amikor végignézett a majdnem két szobafalat padlótól mennyezetig betöltő könyvespolcon, azt ajánlotta, hagyjuk ezt a helyén, és csak a szoba többi részét fessük ki. A könyvektől úgyse látszik mögötte a fal… Halkan és befelé mosolyogtam ezen az elgondoláson, de mondtam, cseppet se aggódjon,  majd én lepakolom azt is, meg a másik két szekrény tetején lévőket is…Aztán este végig-gondoltam,  hány napra lesz szükségem, hogy a kisszobába áthurcoljak, közben kiporoljak mindent. Egy biztos, nem lesz kis feladat.

Aztán – már nem is tudom miféle gondolati csűrés-csavarásokkal, de eszembe jutott Nika, az orfűi, meg a múltkor egyszer valami kapcsán már megemlegetett szalatnaki cigányasszony. Mindkettő azért, mert  bár számomra elképzelhetetlen körülmény között éltek, de a körülmények dacára a „lakások” nem voltak piszkosak. (Nem volt olyan eszméletlen rendetlenség és mocsok, mint amit mostanság néha látni  bizonyos képeken. Nem azért mondom, de ez IS a fogyasztói társadalom rovására írható.)

Orfűn a Vízfő melletti domb tetején élt a hatvanas években, még vertfalú vályogputriban egy 3 fős család, nagymama (ő volt a Nika), nagypapa és egy kislány az unokájuk. Mivel a barlangosok heti rendszerességgel oda járó tagja voltam, természetesen jól ismertem őket, beszédes viszonyban voltunk. Már nem emlékszem, milyen apropóból, de magamat ismerve, meglehet, hogy szóba került a kalyiba építési technológiája, meg az, hogy az öreg épp most csinál egyet, felmentem (felhívtak?), hogy megnézzem. Azt láttam, hogy kész állapotában hogy néz ki egy ilyen kunyhó, de hogy miképp készül, azt nem tudtam.

Nos, először olyan 5-8 cm átmérőjű, lehetőleg egyenes faágakat  kalapált le a földbe az ember, ezek közé vesszőt hajlított, ügyesen ide-oda bújtatva, mintegy beszőve a 2 faág közti területet. Két ilyen fal közé falevelet és sarat (agyagot?) kent. Meglehetősen gyorsan haladt ez „építkezés”, míg ott voltam, elkészült a kunyhó egyik fala. Mondjuk olyan 2,5 m x 1,5 m-es darab. A másik kunyhójuk se volt nagyobb (amiben laktak) és volt egy harmadik, ami viszonylag kicsi volt, fogalmam nincs, mit tarthattak ott.

A régi kunyhóba nem hívtak soha be, és én nem pofátlankodtam csak azért, mert kíváncsi voltam. Azt láttam, hogy többnyire nyílt tűzön főznek, azt is, hogy ruhájuk alig lehet több,  mint ami rajtuk van, egyedül a kislányon volt gyakrabban más és más holmi. Nikát láttam a patakban mosni, de sosem álltam le nézegetni, hogy miféle holmikat mos. Az edényeiket is ott mosták ki, előbb sárral bedörgölve, majd átfolyatva rajta a tiszta patakvizet. Az a terület azonban, ahol a kunyhók álltak, a gaztól, bozóttól meg volt tisztítva, sőt a levelek, ágak is elsöpörve, szemétnek, hulladéknak nyomát sem láttam.

(Csak zárójelben: nem rossz módszer ez a fajta mosogatás. Előbb a csajkákát kenyérrel tisztára törölni, majd a patakban ezzel a módszerrel kimosni. Mi is ezt csináltuk, tekintve, hogy semmiféle más mosogatási, mosási, sőt tisztálkodási lehetőségünk nem volt, csak ez a patak, s a tábor 10 napig tartott….)

Szalatnakra jóval később, már a nyolcvanas évek vége felé jutottam el, mint közvélemény-kutató kérdező. Világvégi hely, a magyeregregyi völgyből Kárásznál kell letérni az útról és addig menni, amíg lehet, Szalatnak ugyanis zsákfalu – bemenni lehet, kijönni viszont csak ugyanazon az úton, ahol bementél. Nem volt egyszerű itt megtalálni a keresett személyt – na de jó kérdező nem ismer lehetetlent, csak rátaláltam az asszonyra, aki a listámon szerepelt. Annyira előttem van, ragyogó napsütése szombat, vagy vasárnap kora-délelőtt volt ( egyéb napokon ugyanis reggel a munkahelyemen voltam, és kérdezni csak az esti órákba mentem). A „ház”(ikó)  egy rét szélén állt, mellette almafa virágzott. Nagyobb volt, mint az orfűi, a berendezésből következtethettek a méretére. 

A bejárat a ház déli oldalán volt, az ajtótól balra két heverő állt egymás  után – ennyi volt az épület hossza. Az északi falon egy polc, aztán a kelti falnál még egy polcocska, egy asztal, alatta egy hokedli, majd a sparhelt, és akkor már ismét az ajtónál voltál. Talán 4 x 3 m-es lehetett. Holmi benne alig. Nyilván a legszükségesebbek. A padlója természetesen föld, de talán épp azért, mert nem volt rendetlenség, kifejezetten tisztának tűnt. Az a néhány edény, ami szolgálta őket, a polcon, összehajtott ruhák szintén. Az egyetlen „esztétika-romboló” az az ajtó utáni  második ágyon mélyen alvó cigányfiú volt. De annyira aludt, hogy míg ott az anyjával csendben beszéltem, meg sem mozdult.  Mindjárt azzal kezdte az asszony: a fiam tegnap jött ki a börtönből, nagyon fáradt, azért alszik.

(Míg fiatal voltam, soha, semmitől nem féltem. Se az orfűi putriban, se a szundító börtöntöltelék mellett ülve.)

Nos, mindezek az emlékek annak kapcsán jöttek elő, hogy ezekben a „házakban” nem csak festeni nem kellett, de ha festettek volna, akkor se kellett volna annyi cuccot ide-oda hurcibálni, mint amit én itt egy élet alatt felhalmoztam. Pedig jó ideje úgy vagyok már, hogy semmihez sem ragaszkodom, elajándékozok néha ezt-azt – mert minek is őrizném ? És még mindig mennyi kacatom van !  Én nem is tudom, miért ilyen az ember, hogy szereti maga körül felhalmozni a kedves dolgait. Hogy emlékeztessen valakire/valamire ? vagy szemet-gyönyörködtetőnek ? Bizonyára ez is, az is igaz.

Elhatároztam, most a festéskor selejtezni fogok. Ami nem szemétbe-dobást jelent (azt majd az örököseim úgyis megteszik) – de elpakolok, vagy tán ajándékozok dolgokat…de melyeket?.....Fogalmam nincs…..

  Kép: nem az én szobám, csak nagyon hasonló :-)

Képek:http://www.vargaasztalos.hu/pic/nappali/IMG_4414.JPG

http://www.kepido.oszk.hu/index.php?owpn=21&kepkod=hkro038