40 év egy munkahelyen

 Ha egyszer régebben "leírtam" az életemet - akkor egy nagyon fontos részlet kimaradt belőle. Nevezetesen az a 40 év, amit egy munkahelyen, egy cégnél töltöttem. Készült erről is egy beszámoló.

Gondolkodtam rajta pár napig, hogy egyáltalán közreadjam-e és ha igen, ebből (is) kitöröljem-e a neveket (miként azt Anyu naplójában szereplő nevekkel is tettem), de nem hinném, hogy ez itt bárkinek problémát okozna és valahogy ezt olyan furcsának is érezném. (Úgy gondolom, volt kollégáim közül max. 1-2 ember olvassa a blogomat...amúgy meg senki sem tud a létezéséről se.)

Egy meglehet: ha bárhonnan, bármiféle veszélyt jelző értesítést, netán tiltakozást/tiltást kapnék, ez az anyag nagy valószínűséggel  azonnal és mindörökre eltűnne. (Amit bevallom: sajnálnék - de gondot okozni senkinek - magamnak se - akarok....)

Nos, itt van "munkás"  40 évem története:

1964-től 2004-ig életem legcsodásabb 40 évét töltöttem el a VIZIG-en. Ezért utólag is végtelenül hálás vagyok mindenkinek, akikkel együtt dolgozhattam és mindig örömmel, jó szívvel emlékszem vissza a négy évtizednyi történésekre.

Az úgy kezdődött, hogy 1964-ben nyílt lehetőség arra, hogy munkálkodni kezdjek, 18 évesen, mínusz nulla tapasztalattal, s mindjárt ennél a „nagy cégnél” valamiféle (segéd) gondnoki teendőkkel lettem megbízva. A „kisfőnökeim” Lukács Feri bácsi és egy elfelejtett nevű kolléga voltak. A „nagyobb” főnökök: Tótjancsi (dr.Tóth János) és Feribácsi (Györey Ferenc) az Igazgatási osztályról. A VIZIG igazgatója ekkor Gombás Lukács volt.

Gyakorlatilag mindent csináltam, amit mondtak, fuss ide, menj oda munkakör volt, ami nem sokáig tartott, mert „könyvelőnek” helyeztek az anyagkönyvelési osztályra, ahol Magyarász Gertrud lett a főnököm. Ekkoriban talán Kecskés József volt a főkönyvelő…

Akkori kolléganőim többsége már nem él, van róluk listám, de nem látom értelmét a neveket felsorolni.... Talán megemlítem Stefi nénit (Szemes Vazulné) aki olyan öreg volt, hogy már a történelmi személyiségek sorába került az én szememben, de sose fogom elfelejteni, mert ő dolgozott egy ezeréves csodálatos számológépen, olyanon, amilyeneket ma már talán múzeumban sem látni. No, azon tanultam meg a gépi-számtani műveleteket, amit aztán gyorsan felváltottak a „modernebb” összeadó-szorzó stb. kisebb (mechanikus) gépek. 

Mivel azonban én gimnáziumban érettségiztem és ez „könyvelői” munkakör volt, be kellett iratkoznom a közgazdasági technikumba, hogy legyen ”szakképesítésem” a munkakörömhöz. Először tehát képesített könyvelő és vállalati terv-statisztikus lettem.

A mindennapi könyvelési munka mellett évente egyszer leltározáshoz is beosztottak, és 1969 decemberében Dr. Orlóczi Istvánnál a II. emeleten nézegettük a bútorok leltári számait barátnőmmel, amikor Orlóczi megkérdezte, mi újság a barlangászatban ? (Mert ekkor épp egy barlangkutató csoporttal jártam vasárnaponként a Mecsek barlangjait). Majd azt kérdezte, nem lenne-e kedvem munkaidőben is valami olyasmit csinálni, mint a barlangosokkal. 

De ! Bizony volt kedvem ! 

1967 januárban ugyanis alakult egy új osztály a Vízellátás-Csatornázási Osztály, ahová embereket kerestek. Így kerültem én ebbe az induló csapatba. Emlékezem szerint  a következő volt a kezdeti felállás: Ov: Fekete Károly Ovh: Rémai János, itt dolgozott Várszegi Károlyné, Tóth Júlia(később Kátai Lászlóné), Laki Lajos, (”Laki ópi”) Bauer Mária, Takács Kálmán, Horváth Antal, Komáromy Judit (később Kéfer Tiborné) – talán ennyin voltunk a kezdetkor. Hogy aztán hányan jöttek-mentek ezen az osztályon át közel 30 év alatt,  s kik voltak még a kollégáim, azt hiszem nem lényeges felsorolom, bár van róluk is listám... 

Ez az osztály aztán kisebb nagyobb átalakuláson ment keresztül és volt egy év, amikor nem itt dolgoztam, de ezt leszámítva nyugdíjba-vonulásomig (2004) az én „csapatom/családom/bandám” maradt.

Ám mivel itt műszaki feladatok ellátását kellett megtanulnom, újabb iskola következett. Bajára mentem a vizgazd. technikum különbözeti osztályait elvégezve vízépítési és vizgazdálkodási szaktechnikus lettem. Később erre rátettem még egy lapáttal, és az élelmiszeripari szakhidrotechnológusi vizsgát is letettem, aminek megszerzéséért két évig jártam Szentendrére. 

1970-ben megjelent az u.n. VKJ-s törvény mely kötelezővé tette a saját tulajdonú kutakból, felszíni vizekből való vízhasználat utáni díj fizetését. Akkor ezt (VKHD) vízkészlet használati díj-nak neveztük, fogalmam nincs, ma mi a neve… Ezt a munkakört tulajdonképpen nyugdíjba-vonulásomig én végeztem. Nagyon szerettem, rengeteget jártam vidékre ellenőrizni a vízhasználókat, kapcsolatot tartottam a cégek „vizes” embereivel, mozgalmas, jó munkakör volt. (Működési területünk Baranya és Somogy megye volt.) 

Az osztályom menet közben átalakult, bővült, új kollégák jöttek és voltak akik elmentek. De a „cég”, a cég az olyan maradt majd negyven évig, amilyennek én kezdetkor megismertem. Egyébként fogalmam nincs (csak halvány), hogy manapság milyenek a kollegiális kapcsolatok a VIZIG-en, de gyanítom, messze nem olyanok, mint voltak anno… 

Gyakorlatilag egyetlen ember van, akikre nem szívesen (=sehogy se,  vagy csak megvetéssel) gondolok, mert nem volt nekem a kollégáimmal sose bajom, szerettem őket és talán velem is meg voltak elégedve.

A főnökeim biztos, mert lettem néhányszor kiváló dolgozó, vannak a fiókomban kitüntetések, bár a legnagyobb ajándékot mégiscsak a Hidrológiai Társaságtól kaptam, mert elmehettem egy csodálatos utazásra Szibériába. Felejthetetlen élmény volt a világ másik felére, a Bajkál tóhoz elrepülni, élőben látni a fehér éjszakákat, vagy egy vihar miatti kényszerleszállás után a tajga zöldjének smaragdját…… 

Aztán volt egyszer egy május elsejei felvonulás valamikor a hetvenes években - amit ugyan nem szerettünk, de menni kellett és ha már kellett, akkor megpróbáltuk kellemessé tenni – szóval egy ilyen május elsején tettem egy könnyelmű ígéretet. Nevezetesen, hogy az én osztályom olyan jó csapat, megérdemli, hogy évek múlva is emlékezzünk rá, emlékezzünk egymásra, az együtt töltött évekre, s ezért kijelentettem, hogy „majd” 2000-ben (ami akkor valami végtelen távoli célnak látszott) szervezek én egy VCS-s találkozót azoknak, akik itt dolgoztak.

Senki se vette komolyan… 

Pedig megszerveztem – és nagyon remélem, hogy akik azon részt vettek, jó érzéssel őrizték meg a szívükben azt a találkozót. A képeket most nézegetve szomorúan állapítottam meg, hogy már milyen kevesen vagyunk itt abból a csapatból…. 

Közben múltak az évek, óriási események, változások nem történtek, bár azon elgondolkodtam, hogy 40 év alatt a VIZIG épületének minden szintjét „végiglaktam”. Kezdtem az étterem melletti pici lukacskában (az volt az én gondnoki irodám), aztán az osztályom volt a földszinten, és a második emeleten, közben egy kis időt az első emeleten is töltöttem, majd a végső helyem a szárnyépület lett – hát kipróbáltam én 40 év alatt minden szintet… És lett Gombás Lukács után két új igazgatóm, Kiss György, majd Dr. Hernády Alajos személyében.

(Itt most az eredeti szövegemben a vízellátási osztályon majd 30 évig velem együtt dolgozott kollégák névsora szerepelt, de valamiért úgy gondolom/érzem, nincs értelme, nem kell ezt a hosszú névsort ide bemásolnom....de megvan a listám...) 

Amúgy meg a nyolcvanas évek után sok minden kezdett megváltozni.... Jöttek-mentek kollégák, szétváltak, majd újra-alakultak osztályok, igazgatósági egységek és valahogy változni kezdett sok minden. Én a szárnyépületbe, a szép nagy könyvtárba költöztem, kissé talán el is szigetelődtem – meg közeledett a cégtől való elválás ideje is. Közben azért a tanulást se mellőztem: német nyelvvizsgát tettem és elvégeztem egy 2 éves könyvtárosi tanfolyamot is. Sokszor gondoltam, hogy ennyi erővel, amit én a különféle iskolákra szenteltem, akár egy egyetemre is mehettem volna, (kevesebb tanulás = esetleg több pénz) – de végülis nem bánom, hogy így alakult. 

Egyébként fogalmam nincs, manapság divat-e még „bulikat rendezni” – de mi bizony sokat buliztunk. Amikor dolgozni kezdtem, még nem volt szabad-szombat. Amikor bevezették, egy ideig még páran, fiatalok, szombaton bementünk és valamiféle „kiselőadásokat” tartottunk magunknak, közben készítettünk szendvicset, beszélgettünk,  ez nem volt sem kötelező, de még csak elvárás se. Aki akart, jöhetett. Ez a „mozgalom” nem volt hosszú életű.

Aminek azonban hagyománya volt, bizonyos ünnepeket az ebédlőben megünnepelni…. Különösen a szilveszterek - igencsak emlékezetesek maradtak.

A Köztársaság tér, Semmelweis utca lakói emlékezhetnek egy-egy ilyen eseményre….. 

Az én osztályom a buli-szervezésben elöl járt, ugyanis egy idő után testvéri barátságot kötöttünk a Komlói Vízművesekkel és több alkalommal rendeztünk közös összejöveteleket. Ünnepi versekkel köszöntöttük egymást, és enni-innivaló, beszélni-való és tánc volt amíg bírtuk – bizony éjszakába nyúlóan.

Ezeket a köszöntőket máig őrzöm – lassan már senki se lesz, akinek mondanak bizonyos sorok bármit is….

Fogalmam nincs milyenek a házon belüli és a társcégekkel való kapcsolatok manapság, de gyanítom, a hajdani baráti, már már testvéri-szövetségesi viszonyok eltűntek, kimentek a divatból. 

És régen voltak családi estek is, nekem ezek vannak feljegyezve:

1969 Olimpia, 1971 KPVDSZ, 1976 Misina, 1977-78-79 Nádor, 1980-81 Misina, 1982-83 Eszék éterem. Hogy ez után volt-e nem tudom, a listámon több nem szerepel. Ezekre jöttek a házastársak is. Azt gondolom, manapság a kollégák se ismerik mind egymást, nemám hogy a házastársaikat… 

Még írnék a szoc. brigád mozgalomról. Mert ugye ez is a „mi időnkben” divatozott.

Zsigmondy Vilmos nevét vette fel a mi brigádunk, sajnálom, hogy a brigádnapló valahol menetközben „elveszett”, események és fotók tűntek el a semmibe – kár érte, bár igaz, lassan senki se lesz, aki emlékezhetne azokra a régi eseményekre. 

Egy időben kapcsolatba „kellett lépni” fizikai dolgozók brigádjával is, nekünk is volt egy testvérbrigádunk, meg nem tudom mondani a gépüzem melyik részlege volt ez, a feljegyzéseimben csak „Hoffmann brigád”-ként szerepel. Ők egyszer az egész irodista csapatot meghívták Szederkénybe egy pincepörköltre. Boldog örömmel mentünk is. 

Történt itt egy mókás eset, amit aztán sokszor felemlegettünk, ha ez a buli szóba került.

Egyik kolléganőnk elhozta a kisfiát (valami okból nem tudta kire hagyni). Én pásztoroltam a gyereket, aki meglehetősen unta a felnőtt társaságot. Gondoltam, menjünk egyet sétálni. Mivel a buli pincebuli volt, hát hová menjünk ? Fel a szőlőbe. Nyár volt, kellemes meleg idő. Sétálok az akkor 4-5 éves kisfiúval, nézegetjük a még nem érett szőlőt, virágot szedünk anyának, amikor a gyerek egyszer felkiált: nézd, lehullott a földre a mazsola ! És már hajol is le, hogy felszedje. Csak egy hirtelen mozdulattal tudtam ezt megakadályozni és pár perc beletelt, mire elmagyaráztam a városi kisfiúnak, hogy ez nem mazsola. Erre jártak a nyuszik és ezt ők hagyták itt….  :-) 

Egyébként valami varázslatos módon megmaradt és nálam van a brigádnaplóból egy 4 oldalas lista, 1969 október és 1984 április közti időről, melyben fel vannak sorolva az osztály-bulik helyszínei és egy egy szóval rövid mondattal feljegyzésre kerültek „események” jó mondások, beszólások. Nem másolom be ide, sajnos rajtam kívül már valószínű senki nincs, aki ezekre vissza tudna emlékezni. Megvannak bizonyos ünnepekre írt köszöntő verseim is – ezeket is megőrzöm, hiszen úgyse értené senki a titkos célzásokat és nem titkos szövegrészeket. 

Még a céges életemhez tartozik két momentum.

Az egyik:

1974-tól 1990-ig a Magyar Hidrológia Társaság titkára voltam, nekem nagyon sokat jelentett ez a tevékenység, sok előadást, tanulmányutat szerveztem, szeretettel, jó érzésekkel gondolok vissza erre az időszakra. „Főnököm” az MHT elnöke Dr. Hernády Alajos végül a MTESZ sajtó bizottságába is „bevitt” – nagyon szerettem vele dolgozni, nagyon jó főnök volt akár a cég, akár az egyesület dolgait tekintve. A Hidrológiai Társaságra gondolva nekem csak szép, kellemes élmények, jól sikerült tanulmányutak, kedves baráti/szakmai kapcsolatok élnek az emlékezetemben. 

A másik:

Részt vettem 1972-ben a drávai árvédekezésben. Három hétig Drávasztárán laktam, itt is Fekete Károly volt a főnököm, Heindl Ferenccel együtt szinte erejük végéig dolgoztak – s megvédtük Sztárát ! Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor meghágta már a víz egy helyen a gátat, s azonnal kellett a katonákat hívni. És jöttek. Pár órán belül több teherautó kiskatona érkezett. És azon az éjszakán én is kimentem a gátra, s ezt a képet, míg élek nem fogom elfelejteni. 

A gáton végig fáklyák voltak letűzve, és már órák óta a katonák töltötték, rakták a homokzsákokat. Köztük, előttük Heindl Feri, aki ugyancsak ezt tette, mutatta, mondta, mit, hova hogyan. Kísértetiesen felemelő kép, most is könnyes lesz tőle a szemem. A rohanó félelmetes koromfekete víz az egyik oldalon, és fent a gáton egy embercsapat minden erejét megfeszítve próbálja a víz hatalmát megtörni. És sikerült. Nem öntötte el az ár Sztárát ! 

Csak érdekességként mondom, hogy ahová be voltunk anno szállásolva, azzal a családdal én a mai napig szoros barátságban vagyok. Szállásadónk tavaly halt meg, és én 1972 óta MINDEN évben nyáron lent voltam Sztárán, a Dráva parton. (A blogban számtalanszor dokumentáltam is ezeket az utakat...) Fontos helyszíne volt és marad is az életemnek. Aki nem látott „élőben” árvizet, fogalma nincs arról, hogy ez a szó mit jelent. Nem kívánom, hogy mindenki megélje a fenyegetettség és a veszély tudatát, de egy biztos, az én életem fontos momentuma volt. 

Nem tudom, mivel/hogyan fejezzem be ezt a beszámolót. Említettem valakinek, aki azt kérdezte: szerinted érdekel ez ma még valakit ? 

Nos, nem tudom, lehet, neki van igaza. Mindegy, én leírtam 40 évem emlékeit. Ha unalmas volt, elnézést. Nekem az életem volt. Szerettem a VIZG-et.