Amikor elvesztettem hitemet/bizalmamat a felnőttekben.

Valójában úgy 5 és fél éves korom körül kellene kezdeni a mesét – és pontosan avval a nemrég említett óvodai üggyel kapcsolatban. Öt és fél évig családom nőtagjainak (ómama, nagymama, anyám) szerető, féltő gondoskodó szárnya alatt nőttem fel és most visszagondolva, valószínűleg azt hittem, hogy minden nő ilyen. Az óvónéni is meg a tanító néni is.  Hogy soha nem szerettem az iskolát – annak pontosan az volt az oka, hogy 12 év alatt egyetlen olyan jó tanárnőm se volt, akire őszinte, meleg szeretettel tudok visszaemlékezni.  Volt talán 3 tanárnőm, akire azért szívesen gondolok vissza, de a többséget utáltam.  Még az is lehet, hogy ezért utáltam iskolába járni, mert soha, sehol, egyikben sem éreztem jól magam. Felnőtt fejjel, munka mellett még  + 8 évet jártam ilyen-olyan iskolákba, de a felnőtt oktatásban már egészen más viszonyok uralkodnak, mint a gyerekek iskoláiban….

Még a legjobb élményeim a nyári építőtáborok voltak – pedig ott dolgozni kellett, és nem is a városi kislány által megszokott/ismert munkát. S dacára, hogy napszúrással jöttem haza az első, balatonboglári kukorica-címerező táborból – az azért élesen belém vésődött, hogy a kemény munkáért fizetség jár. (Vagyis akkoriban még járt.) Kaptunk valamennyi pénzt és életemben először, 16 évesen vehettem magamnak az Állami Áruházban ezen a pénzen egy narancssárga mintás nyári kis ruhát. Akkora szenzáció volt, hogy íme, több, mint 50  év elmúltával is igen pontosan emlékszem az esetre. A második, Bóly-sátorhelyi táborba már tudtam, hogy szalmakalapot kell tenni, az megvéd a tűző naptól kinn a földön. Azt, hogy címerezni csak hosszú ujjú ingben szabad, azt megmondták mindjárt az elején, s akinek volt esze, vitt is inget magával. Akinek nem volt, vagy aki kényeskedett, az ráfázott, össze-vissza vagdosta karját a kukorica pengeéles levele.

De nem ezekről a „munka-táborokról” akarok írni, hanem az u.n. gyerek-üdültetésről. Kezdem a másodikkal, ami feledhető, mert mindössze egy szűk hetet töltöttem Fonyódligeten olyan 13-14 évesen, egy nyári iskolai táborban, arra emlékszem, hogy vacak idő volt és csak a kaják voltak az időnél vacakabbak. Ergo fürdeni se nagyon lehetett, halálra untuk magunkat. Öröm volt hazajönni.

Ami Múltmentő bejegyzését olvasva ( http://multmento.blog.hu/2014/02/08/egy_legeny_leany_a_balatonon ) azonnal eszembe jutott az a híres-neves velencei gyereküdülő, ahol én egyszer „nyaraltam”. Feldúltam az egész szekrény, hét évtized fotóit, mert úgy emlékeztem, valahol van nekem az üdülő épületéről egy képeslapom – de nem találom. Ez okból most aztán kissé bizonytalan vagyok, a Velencén lévő sok kastélyból melyikben is voltam.

(Ez egy elég régi kép, ma már nem így néz ki...)

Hauszmann - Gschwindt Kastély

"1913-ban Hauszmann Alajos műépítész (többek között a királyi vár, főépítésze, New York Palota építője) vásárolta meg és építtette át historizáló neobarokk stílusban. A kastély nyári lakhelyéül szolgált. A Budai várbeli Mátyás király kút bronz kutyáiból kettővel többet készíttetett ezt a velencei kastély udvarán állították fel. II. világháborúban az oroszok elvitték a szobrokat. Nyugdíjba vonulása után csak, mint Velenczei Hauszmann Alajos emlegetik.  1926-ban ,halála után az örökösök a budafoki Gschwind Ernő likőr, szesz és élesztő gyárosnak adták el a kastélyt. II. Világ háború után államosították először a dohányipari szakszervezet, majd 1962-től az ÉDOSZ gyermek üdülője lett. A kertben egy apró levelű, feltűnően terebélyes védett hársfa és két darab kb.200 éves török mogyorófa, valamint gesztenyefák vannak,voltak. Sajnos a viharok súlyos károkat okoztak a fákban."

Gyanítom – több helyszín térképes átnézése és a leírások alapján, - hogy itt lehettem, függetlenül attól, hogy a fenti információ szerint 1962-től volt csak itt gyereküdülő. Viszont Édesanyám a dohánygyárban dolgozott, lehet, hogy valami ilyesféle alapon jutottam el oda és már az ötvenes évek végén is nyaraltak ott gyerekek.

Nagyon is jól emlékszem a hatalmas parkra, s bár a fenti leírás a mogyorót és gesztenyét említi, amikor én ott jártam, volt ott egy narancsbokor is (vagy fácska). Életemben akkor szagoltam először a virágát és úgy él az emlékezetemben, hogy valami bódítóan finom illata volt az aprócska fehér kis virágnak. Ez volt az egyetlen jó emlékem erről a helyről. A kastélytól Ny-ra hatalmas, nagy fákkal, bokrokkal benőtt park volt. És az egész terület kerítéssel volt körülvéve.

Az első pillanattól mindnet utáltam ott. Eleve azt, hogy el kellett szakadnom az otthonomtól, életemben először, elérhetetlen messzeségben voltak azok, aki nekem fontosak voltak. És a kötelező szót azóta gyűlölöm. Kötelező volt a reggeli torna, kötelező volt az elém rakott ételt megenni, kötelező volt délután lefeküdni, kötelező volt este lefekvés után azonnal elaludni és ha nem tetted, akkor jött a boszorka-felügyelőnéni, elemlámpával és végigvilágított minden gyereken. Aki nem aludt, az másnap valami büntetést kapott… Szörnyű volt. …

Valószínű, ez két hetes tábor lehetett, mert pár nap elteltével én levelet írtam az Édesanyámnak, hogy azonnal jöjjön értem. Mivel a hazaküldendő levelek borítékát tilos volt leragasztani, mert mindent elolvastak a kápók, nem írhattam meg nyíltan a kérésemet. De amilyen dacos gyerek voltam, én mégis megírtam és a borítékkal valahogy észrevétlenül el tudtam osonni a park legtávolabbi kerítéséhez, s ott álltam lesben. (Tízegynehány  évesen azért ezek szerint már elég ravasz voltam....) Egy rendesnek, megbízhatónak tűnő nénit hívtam oda, és kértem meg, adja fel anyukámnak a levelet, mert haza akarok innen menni. A rohadék öregasszony megígérte….

….és behozta a levelet a kápónak. Hát, amit én akkor ott (szerencsére csak szóban) kaptam, az felért egy lélekgyilkossággal. Hálátlan, áruló, szófogadatlan stb…gyerek voltam…és ráadásul makacs is, mert akkor és ott egy könny (ami meghatotta volna tán a kápót) nem jött ki a szememből.

Aztán amikor a kínzókamrából elengedtek, elbujdostam és sírtam, sírtam. A dologra valamiképp fény derülhetett, mai napig nem tudom miképp, miért, hogyan, de 2-3 nap múlva Édesapám – „állítólag véletlenül épp arra járt”  és meglátogatott. Próbált nyugtatni, hogy hamarosan hazamehetek már, hiszen lejár a két hét – de NEM vitt haza…

Na ezek után én soha többet nem akartam már sehová elmenni. És nem is mentem.

Egyáltalán, ezek a SZOT üdülők… Egy hetes nászút Siófokon, (csak a „rend” kedvéért, mert illett nászútra menni és ez volt a legolcsóbb megoldás) és egy kéthetes beutaló Mátraházán, ahonnan a fürdőszobában éjszaka nyüzsgő svábbogár invázió miatt a második napon visszajöttem Pécsre…. Saját céges balatoni üdülőnkben is mindössze kétszer voltam, ebből az egyik ottlétem oka az volt, hogy az unokaöcséimet megismertessem  a Balatonnal.

Nem, semmiféle jó emléket nem hagytak bennem az un. „üdülések”. 
Persze ez nem azt jelenti, hogy utazni nem szerettem. Mert abban azért bőven volt részem, hála a jó sorsomnak. De ezekről a külföldi utazásokról  már itt-ott írtam, most nem is térnék ki rájuk. Feledhetetlen, csodás élményei voltak életemnek.

Nem tudom, manapság milyenek a gyerektáborok, vagy üdülők, de ha nekem gyerekem lenne, sose engedném el, az biztos.

Kép: http://velenceito.info/velencei-to-regen/multidezo-velencei-kastelyok-regen-fotok