Csak ülök és ámulok…

A csodák ugyanis – ha hisz bennük az ember – akár meg is történhetnek…

Kezdjük ott, hogy én (töredelmesen bevallom) soha nem hittem a homeopátiás szerekben, ellentétben egyetlen barátnőmmel, aki minden baját ezekkel gyógyítja. Most is intenzív rábeszélés kellett hozzá, hogy a Samut megpróbáljam valami ilyennel gyógyítani – és lássatok csodát, a cicám állapota javulóban. Bízom benne, hogy hamarosan teljesen helyrejön. Bizony, homeós bogyókat adagolok neki. Namármost lehet, hogy ezek nélkül is javult volna….ám ki tudja ?

Egyelőre nagyon keveset eszik, de már „köszön” (=nyávog) amikor hazajön és ma, amikoris délután esni kezdett az eső, úgy döntött, hogy a padlás-beli menedékénél mégiscsak jobb a szobában lévő kosara. Vagyis napok óta először itthon van – az evés pár percénél hosszabb időre.

Íme a  bizonyíték:

Ez a fenti tényközlés azonban mai mondandómnak csak egy része.

Ugyanis Samu betegsége kapcsán olyan valódi csodák történtek velem, melyekre soha az életben nem mertem volna gondolni.

Következő nap, hogy betettem a blogba a cica betegségéről szóló pár sort, kaptam egy E-mailt egy olyan kedves blogolvasó ismerősömtől, akivel ugyan személyesen még nem találkoztunk, de laza levelező kapcsolatban vagyunk. Azt kérdezte, hogy „besegíthetne-e” a cica kezelési költségébe ? Komolyan mondom, nem akartam hinni a szememnek levele elolvasásakor, és mélységesen meghatódva köszöntem meg a felajánlott segítséget, de akkor már döntöttem: megpróbálkozunk ezzel a homeós gyógyszerrel (meg különleges táppal) – és reménykedünk.

Alig tudtam napirendre térni e nemes-lelkűségre és igazi segítőkészségre utaló levél után, pár nap múlva újabb levél érkezett, ami még megdöbbentőbb volt. Ugyanis egy olyan házaspár írta, akik „csak” olvassák a blogomat, soha életben egyetlen E-mailt nem váltottunk, velük aztán tényleg nem ismerjük egymást  - és ők is felajánlották, hogy kifizetik a vizsgálat díját. Itt már bizony sírva fakadtam, mert azért ez enyhén szólva is túlzás a Sorstól, hogy ilyeneket produkál ! Nem is igazán értem, miért történtek velem ezek a dolgok, de az tény, hogy az egyébként „Munkupunku-házba” menekült lelkemnek nagyon jót tettek ezek a levelek.

Elég nehéz megírnom, hogy kik és hogyan próbáltak még segíteni, mert senki se akarja a nevét itt olvasni, (amit azért részben meg is értek) körülírni meg olyan nehéz az ilyesmit, de talán úgy is hihető, ha csak azt írom, hogy még ketten voltak, akik a maguk módján segítettek is (nem anyagilag) – és ezért is igen hálás vagyok.

Ezúton is mindenkinek – aki csak gondolatban volt velünk, annak is -  köszönöm.

Meggyógyulunk !