A kávé illata

Becsengetett tegnap kora reggel a szomszéd, az új létránk kölcsönkérése ügyében. Odaadtam neki, s amikor visszajöttem, az udvari friss levegőből a lakásba lépve, a pár perce kifőtt kávé illata úszott szembe velem.

Mindig is nagy szerepe volt az életemben az illatoknak ! /… nem mindenre jó a "szag" kifejezés, mert NEM ugyanaz a kettő/ Most a kávéillattól 40 ledolgozott évem kb.40x300 napja ugrott be és hivatalom, ahol nagyon szerettem mindent. /Igen, igen, a bosszúságokat, a rosszat is szereti az ember ha visszatekint ilyen időtávból./ 

Én voltam szinte mindig az első, aki beért, s az én feladatom volt az első kávé főzése. Szerettem is csinálni. Kinyitni a kávés doboz tetejét, már akkor beleszippantani a frissen őrölt kávéillatba. Kimenni a vízért a mosdóba, végig a hosszú folyosón, egyben a virág-locsoló vizet is behozni, aztán óvatosan megtölteni a /haj de sokféle/ kávéfőző gépet vízzel, /naná, hogy volt, amikor kimaradt a víz :-)/ a kávétartóba lapátolni a kávét, majd nem túlzottan, de egy picit azért meglapogatni…És várni. Aztán halk szortyogás, és már csöpögtek is az első éjfekete kávécseppek. Az az illat akkor az egész folyosót betöltötte. Istenem, Istenem, sose hittem volna, hogy egy kávéfőzést is vissza lehet kívánni…. Persze az itthoni vasár- és ünnepnapi reggeli kávék is hasonló illatúak voltak. 

Nem vagyok egy önmagamat kényeztető fajta, de nagyritkán megengedtem magamnak, hogy egy szabadnapon hálóingben-köntösben reggelizek, s a kávéval meg visszabújjak az ágyba, és mondjuk egy Élet és irodalmat olvassak. Ilyesmi manapság már nem nagyon fordul elő, mert a kávésbögrémmel kezemben a gép elé ülök.... Egyébként sose voltam „ötkávés” jó ideje az ebéd utáni kávét teljesen el is hagytam. (Még egy kicsit öregszem és akkor lehet, hogy a reggeli kávéivásról is le kell mondanom....)

Néha, ha vendég jön, akkor iszom egy gyenge kávét délután, vagy épp tavaly nyáron a belvárosban tekeregtem valamiért /egyébként nem nagyon járok arra/, és beültem a Virág cukiba. Eredetileg egy sütit szerettem volna enni, (évente egyszeri alkalom nem hizlal!) de amikor beléptem, épp kifőhetett egy kávé, s annak az illatnak nem tudtam ellenállni, hát azt kértem, nagy adag tejszínhabbal. 

S ha már kávé-nosztalgiázom, hát ki ne maradjon a drága, áldott emlékű Nádor kávéház ! Életem nagy gasztro- és echte kávéházi emléke. Kisgyerek korom /10 éves/ óta voltam ott jelen, egész az 1989-es bezárásáig. Hányszor megcsodáltuk gobelin faliképein (vajon hol lehetnek ?????) a feliratot:  

A kávé legyen forró, mint a pokol,

Fekete, mint az ördög,

Tiszta, mint egy angyal,

És édes, mint a szerelem.

Márványasztalain kocsonyák, sarokházak, tejszínhab-hegyes friss eprek is sorakoznak emlékeimben. Itt szerezhette be az ember a legfrissebb pletykákat, a legjobb városi sztorikat, itt láthatott híres embereket testközelben. Jaj, hány szerelmes randevúm színtere volt ez az utánozhatatlan hangulatú helyiség… Még ha meg is érem újbóli kinyitását, TUDOM azok a régi szép idők már soha többé vissza nem térnek. Kár. 

No, hát ennyit jutott eszembe nagy hirtelen a kávé illatáról. Itt van két cikk a Nádorról: http://www.torzsasztal.com/gasztronomia.php?id=inc/horvathdezso/nadorszallo.php http://www.fullextra.hu/modules.php?name=News&file=print&sid=672

(Van, aki nem érti ezek után, hogy a lecsupaszított falak közé én még akkor se megyek vissza, ha nekem fizetnek ? akármilyen kiállításról is legyen szó ? ... mert hallom a falak sírását!!)