Két blog
igen magasan áll nálam a kedveltek listáján. Akár bevallhatom: irigylem őket,
mert soha, SOHA még csak hasonlót sem fogok tudni „produkálni”, akármennyire
igyekszem is kis életem morzsái bemutatni.
A mai
wangfolyós anyag (bár mondhatom mindegyik, de mindig más és más okból) igencsak
elgondolkodtatott – http://wangfolyo.blogspot.hu/2014/09/hurra-iskola.html eszembe
juttatta az én kisiskolás-kori élményeimet.
Előre
bocsátom, nincs iskolás gyerek a közelemben, fogalmam nincs, ma miképp és főleg
mit tanítanak a gyerekeknek. A mocsok- és megszédült őrület-halomról, ami a
netről látszik – nem akarnék írni.
Azt
tudom, hogy – bár igazából sose szerettem iskolába járni – mégis megőrződtek
pillanatok, melyeket az iskolával kötök össze. Pl. a fenti cikkben van egy kép,
melyen a betűk gyakorlása látszik egy papíron. Hány, de hány újságpapírt
firkáltam tele, mire jól sikerültek a betűk ! Mivel nem volt rendes, tiszta
fehér papír se, többnyire az elolvasott újságokon, vagy apánk által a hivatalból
hazahozott, (tán az eltüzeléstől így megmentett ?) papírokon gyakoroltunk.
Érdekes módon ma is emlékszem ezeknek a papíroknak a tapintására, kissé
kemények voltak, vastagabbak, mint a mai írólap és kissé sárgás, fényes
felületűek. Egyik végén piros, másik végén kék tintaceruzával gyakoroltam. Nem
is tudom miért, tán az volt otthon, mert
nem hiszem, hogy a kétszínű olcsóbb volt, mint a grafitceruza. Aztán a füzeteink
! Véletlenül találtam is ilyeneket, íme:
Igen,
ilyenben tanultam írni. A számtanfüzet hátán meg ott volt a szorzótábla – amit
egyébként számtanórán az egész osztály hangosan skandálva mondott fel minden
áldott nap. Úgy szeretném tudni, ha ma leállítasz egy 8-9 éves gyereket az
utcán és rákérdezel: Mennyi 8x4 ? Rá
tudja-e vágni, hogy 32 ???
(@x most
erre azt kommentelné, ha nem írnám ide, hogy „és fontos, kell ezt ma még tudni
?” Háááát nem tudom…)
És ami
még az iskolás élményem közül kitörölhetetlen: a vajaskenyér almával. Nyilván
igen sokszor kaptam ezt tízóraira, a mai napi így ősz táján rákívánok, és eszem
is efféle nosztalgia-reggelit. Rég volt – elmúlt, de néha jó felidézni
ilyesmiket.
A másik
gondolatébresztő képsor itt látható:
Ehhez
valahogy nem is nagyon tudok mit hozzáfűzni. Már máskor is mutattam képet a
boston.com-ról és akkor is azt írtam: Mi bajom is van nekem tulajdonképp ?
Semmi. Emberek milliói élnek számomra
tényleg elképzelhetetlen körülmények között. És talán mégis boldogok, abban a
kis időben, amíg itt lehetnek. Vannak bánataik, gondjaik, de (remélem!) vannak
örömeik. És kétségtelen, más valamilyen miliőbe beleszületni, s abban élni és
más azt kívülről szemlélni – de azért aki emberibb körülmények között él, és
nem gondol arra, hogy ők is emberek és bizonnyal mást, többet érdemelnének –
annak bizony baj van a lelkével.
A szomorú
az, hogy a rájuk gondoláson kívül nem nagyon tudunk/lehet mit kezdeni a dologgal.
Valahol azért mégis csak ott lehet a bibi, hogy – egyrészt - túl sokan vagyunk,
másrészt
nem igazán szakadtunk még el az őseinktől, az elvtől, hogy az erősebbé mindig a
hatalom. Mint az állatoknál.
Túl szigorú vagy magadhoz. Szerintem a Te blogod és gondolataid legyalább annyira fontosak az olvasóidnak, mint az általad szeretett Wang folyó. A csendhegyekről ne is beszéljünk, amelyik hiánypótló, és egyedülálló. A blogban említett hivatkozást én is olvastam, és hasonlóan én is gondolatban visszamentem az első osztályba. Én egy összevont négyosztályos iskolában tanultam. Egy tanárnő tanította az teljes alsó tagozatot egy osztályteremben. Megvoltak ennek is az eredményei, mert ha gyorsan megcsináltam a "csendes" órára kiadott írásbeli feladatot, megtanulhattam elsőben a harmadikos számtant. A maiak ezt sem tudják, hogy milyen egy összevont osztályban tanulni.
VálaszTörlésigen, a "vajaskenyér almával", emlékszem :)))♥♥
VálaszTörlésnagyon köszönöm azt a két ajánlott blogot, és a TE BLOGODAT IS
Köszönöm a kedves soraitokat !
VálaszTörlésJó olyanokkal "együtt lenni" - még ha csak virtuális formában is - akiknek hasonló élményeik vannak, mint nekem. Mintha "közelebb lennénk" ezáltal egymáshoz.