Add tovább !

Pár hete kaptam M. barátnőmtől  nagy mennyiségű, jó minőségű használt, megunt ruhafélét - amit szokás szerint szétválogatva - két helyre is elvittem. A "szállítmánnyal” érkezett edényféleségek a szomszéd utcában lakó ötgyerekes családhoz kerültek. 

Többször írtam erről, bevett szokás ez nálam: összegyűjtöm és „újra-osztom” azokat a dolgokat, melyeket kidobni kár lenne, de egyikünknek felesleges, másikunk meg örül neki….

(Csak nyugodtan szóljon bárki, pécsi olvasóim közül - a "Maritász" folyamatosan működik.)  

És akkor most végre csoda is történt: Erika barátnőmnek sikerült ( az ingatlanpiac összeomlása dacára !) nagyszülei  öreg házát eladni egy közeli kis településen. Emiatt aztán  részesévé váltam  egy háztartás végleges felszámolásának – immáron nem először…

A hétköznapi dolgok zömét, az elmúlt években – míg vevőre várt – nagyjából már eltávolította/vitte/dobta/ajándékozta a barátnőm – de mint most kiderült, még mindig rengeteg apróság maradt, amit egyrészt nem tudott, másrészt talán első körökben nem is akart továbbadni. De a „KELL” nagy úr – s neki engedelmeskedve álltunk neki a múlt héten kiüríteni a házat, elszortírozni azt, amit el kell vinni, mert a vevő nem akart apróságokkal vacakolni. Talán szerencse - de a bútorok egy részére igényt tartott. Elég nehézkes lett volna a Szuzival a komódot is elcipelnem valahová  :-)

És én fogtam, hoztam, csomagoltam rengeteg apró és nagyobb holmit, a mokkáskanáltól a porszívóig, a paplantól a kerti ásóig.... Egy részéről azonnal tudtam, hogy kinek fogom továbbadni, de sok minden volt, amire akkoriban, amikor a beszuszékoltam az autóba, nem tudtam volna jelentkezőt mondani. 

Aztán első körben jöttek a gyerekek – s bár gyakorlatilag „mindenük megvan” – mégis kiderült, hogy pl. a kerti szerszámokkal, vagy az egyik kis szőnyeggel nagy örömöt okoztam nekik. Ki gondolta, hogy egy nagyobb jénai bögrének is örülnek… Vagy hogy a kicsi lánykám mennyire örült egy műanyag gyerekszéknek…

Aztán jött látogatóba hozzám egy volt osztálytárs, ő is válogatott, nagy boldogan vitt egy kétszemélyes paplant, huzattal, pár ruhadarabot + egy gőzölős vasalót. Örömöt okoztunk neki is. 

És még mindig rengeteg dolog várt gazdára. Törölközők, ágyneműk, egy vadonatúj selyemhuzatú gyönyörű pehelypaplan, ágyterítők, plédek, konyhai eszközök, – amihez aztán én is hozzátettem még néhány lábost, amit már régóta nem használtam -  asztalterítők, rengeteg ruha, évek óta nem hordott, de hibátlan cipők – és valószínű nem is tudok mindent felsorolni.

Néha szoktam rendezgetni a saját  dolgaimat is, ide-oda pakolva a szekrényekben, s egyre inkább azt éreztem – sok, sok, sok a cuccom. (Vagy kevés az időm ??) Szegény örököseim….mennyi gondjuk lesz a vackaim szétszórásával. Bár meghagytam a végrendeletemben, hogy ami nekik nem kell, szemétbe dombi tilos, el KELL valakinek ajándékozni, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezt meg is fogják tenni…

Ezért aztán úgy döntöttem, hogy bizonyos időközönként, mondjuk fél évente, szemlét tartok dolgaim felett – s amiről akkor úgy érzem, hogy nem létfontosságú – azt máris továbbadom. Mindig vannak/lesznek rászorulók, akiknek szinte minden „jól jön”.

 

A cicáimat nem ajándékoztam el   :-) 

Gyakorlatilag a fent felsorolt, majdnem egy autót megtöltő „maradék” cuccok zömét végülis elvittem egy hajdanvolt kedves kis kolléganőmhöz – aki kézbesítő volt nálunk, s évekkel ezelőtt, - amikor már a leveleket nem kellett sehová sürgősen elvinni, mert a számítógép megoldotta a problémát – szóval akkor, amikor rá nem volt már szükség, egyik napról a másikra utcára tették. (Akkor még két felneveletlen gyerekkel egyedül élt….) És talpon tudott maradni. Közmunkás, de nem az utcasepregető, kiskéssel a vízlefolyókból gazt kapirgáló csapatba kérte magát, hanem erdei munkára. Csemetéket ültetnek és gondoznak. Nem könnyű munka, sokat kell bizony hajolgatni, de jó levegőn van, és ott az erdőben nem kell éreznie a járókelők szánalmát, vagy megvetését….

(Ezek az ő szavai, nem én találtam most ki….) Nos, hozzá vittem le az autónyi cuccot, gondolván, hogy lesz benne olyasmi, aminek hasznát látja. Örült is neki. És megbeszéltük, hogy ami mégsem kell neki, azt részletekben tovább viszi a munkatársainak, azoknak, akiknek szükségük lenne rá.

Tudom, nem nagy dolog ez, de nekem olyan jóleső érzés, hogy  néhány embernek – a magam szerény módján – és a barátnőm maximális nagyvonalúsága révén - segíteni tudtam. Mert ugye mondhatta volna azt is, hogy inkább a kukába dobja, mint a szegényeknek adja, és mondhattam volna én is, hogy 360.- Ft-os benzinnel nem autózom X km-t csak azért, hogy rászorulóknak ezt-azt hozzak-vigyek.

De nem ezt tettük. És én azt hiszem ez így van jól. Én nyugodtan alszom.

Kép:  http://3.kerulet.ittlakunk.hu