Miért nem beszél(t)ek ?

Be kell valljam, minden héten, bűneimért önként vállalt penitenciaként élem meg, hogy a nagynénimet meglátogatom a szeretetotthonban.  Mert ez a neve ”Szeretetotthon” – holott…..hát se nincs itt igazi szeretet, se nem igazán otthon ez – csak ezeknek a dolgoknak valamiféle pótléka.

Szeretet  alatt azt kell érteni, hogy enni adnak, élni segítenek, és otthon alatt azt, hogy van tető a feje felett, télen meleg a szobája. Mosnak is rá, orvos is jár. Virágos kert és kápolna istentisztelettel is van.

Mi hát a bajom ezzel ?

Nos az a bajom, hogy minden áldott alkalommal magamat látom ott… Átélem, mi történne velem, ha a sors oly kegyetlen lenne hozzám, hogy nem tudnék máról holnapra meghalni, s valami ilyen helyre kellene bekerülnöm…

A gondolatától is beteg vagyok.

Nagyon sokat töprengek, sokszor fél éjszakákon át, hogy miért nem beszélnek az öregek a testi és lelki fájdalmaikról ? Miért tűrnek el mindent megadással, talán még befelé sem lázadozva/tiltakozva /panaszkodva ? Kétségtelen, a helyzeten az sem változtatna, ha reggeltől estig erről beszélnének csak. Sőt, bizonyára saját helyzetüket még jobban megnehezítenék. Olyan lenne ez, mint ha egy sebet folyton felkaparna az ember – s emiatt sosem tudna begyógyulni….

Jó, tehát nem panaszkodik az ember úgy általában mindenkinek – de egy, egyetlenegy embernek se lehet elmondani, mi fáj ?  Igaz, ha ő nem tud segíteni rajta, mi értelme lenne, őt „bántani” ezzel, éreztetni vele tehetetlenségét, netán lelkiismeret-furdalást ébreszteni benne….

De ha hallgatunk a fájdalmas dolgokról, akkor az utódaink sosem fogják megtudni, hogy milyen nehéz volt nekünk – legfeljebb akkor majd, ha ők is a mi helyzetünkbe kerülnek.

És akkor ők fogják feltenni a kérdést, miért nem beszéltünk mi nekik erről ????

S a kör bezárult.

Hívom, szólítom drága Nagymamámat, néha még Apámat és Anyámat is: Miért nem figyelmeztettetek, hogy az élet, mint a gyorsvonat, úgy robog ? Amikor harminc voltam, miért nem szóltatok, hogy most vagyok életem „csúcsán” ? Hogy élvezzem a napokat, értékeljem minden percemet, örüljek minden eseménynek, legyek hálás mindenért jóért, ami velem történik, mert ilyenek soha többé nem lesznek ! ? És miért nem mondtátok, hogy az öregség ilyen nehéz ? Hogy ennyi  baj várható ? Hogy fájni fog testem is, néha bizony a lelkem is ?  Hogy oly kevés örülni-való marad ?

És:

Ne figyelmeztessem akkor most én se a gyerekeket ? Ne mondjak  még annyit se, hogy ….„Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,

mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát."

Még egyszer sem mondtam nekik, holott itt furakodnak a számban a szavak: Tudatosul-e bennetek, hogy most, harmincas éveitek közepén vagytok a „csúcson” s ez után csak „lefelé” van ? Hogy minden napnak duplán örüljetek, mert soha többet nem lesz olyan szerda, mint a mai….

És néha, hosszúra nyúlt éjszakákon,  úgy hallom, mintha mégiscsak érkezne valamiféle válasz, tanács onnan a földön- és időntúli messzeségből, ahol őseim tartózkodnak: „Hallgass ! Jól van ez így, a jövő szomorú képével ne rontsd el a mai napjuk örömét.” És: „Ne panaszkodj – meg úgyse értik, s egy idő után bizonyára kellemetlenné is válsz, ha csak a bajaidról beszélsz. Mosolyogj s tegyél úgy, mintha minden rendben lenne. Te is tudod, talán ők is, hogy ez hazugság, de mégis cselekedj így. És ha kell, ha nagyon kell, hát sírj befelé….”

Harminc év múlva ők fogják számon kérni tőlem, hogy miért hallgattam el az  igazságot ????