Hallgatni arany (?)

Nem a Csernus idézeteket kellett volna tegnap betennem a blogba – node tegnap reggel ez a szöveg még csak félig volt a fejemben. Aztán mára elkészültem, egy nap késés még elfogadható.

Merthogy augusztus 20 kapcsán  - csoda lenne, ha nem így lett volna – mindig eszembe jut az a család, amibe én beleszülettem. A családomról meg aztán sok minden más is… 
A régi családom ezen nap környékén (ha máskor nem is nagyon), de Szentistvánkor mindig összejött. Aug. 18-án volt nagyapám születésnapja, 19-én volt nagyszüleim eljegyzése és esküvője, aug. 20-a pedig István nap, amiből eleinte kettő, majd három volt a családban.

Most mégse ezekről az ünnepekről írnék – hanem ennek kapcsán egy gondolatomról, ami napok óta motoszkál a fejemben…

Ómama 1943

A legelső képen látható az én ómamám – mi így hívtuk nagyapám édesanyját – a nagymamám édesanyja volt a dédi. (A második képen ő is látható, az asztalon csücsülő édesanyám bal oldalán…)

Családi fotó 1923

István nap  1953

7 éves koromig éltem ómamával egy fedél alatt, és mostanság igen sokszor gondolok vissza arra az időre. Nem is másért, csak mert úgy alakult, hogy én jutottam ómama korba és mellettem is van picike gyerek – még ha nagyon nagyon kevésszer is.

Folyton  az jár az eszemben, milyen volt nekem a viszonyom ómamához ? És őszintén mondom, túl sok nem jut eszembe róla – hiszen inkább a nagymama volt az, aki minket felnevelt – mivelhogy anyánk dolgozni járt, hát a mindig otthon tartózkodó nagymamám volt a legfontosabb személy számomra.

És igen, az ómamától valahogy idegenkedtem. A képen is látható, sovány néni volt, és magam sem tudom, miért emlékezem arra (vagy csak gondolom?) hogy vékonybőrű, ráncos kezei voltak, kéklő erekkel  (milyen is lehetett volna más ??) és valahogy olyan emlékem sincs, hogy ölbevett, vagy simogatott volna. Se a hangjára, se egyetlen mondatára sem emlékszem. Egyszerűen úgy tűnik, mintha az ómama néma lett volna…. (persze nem az volt.)

És emiatt gondolok mostanában  sokszor rá: feleslegesen sokat beszélek. Az most teljesen mindegy, hogy megszakad a szívem, ha látom, hogy valamelyik gyereknek gondjai vannak, hát persze, hogy mondom a véleményemet, a kéretlen tanácsaimat. És máskor is, szoktam beszélni, elmondani a gondolataimat erről-arról, netán még a véleményemet is… De valahogy mostanában olyan rosszul sülnek el a dolgok. Majd szétvet a szeretet – annyira segíteném őket – pénzzel ugyan nem tudom – de legalább tanáccsal. Ami persze teljesen helytelen – mert ezáltal  talán olyan mindentudónak tűnök fel. Tudálékosnak ? Bersszervisszernek ? Pedig igazán nem azt akarom, hogy azt és úgy tegyék, amit és ahogy én mondok, egyszerűen csak példákat sorolok a saját életemből, vagy elmondom a véleményemet, hogy ezt így is, meg úgy is lehetne csinálni. De sosem vagyok se erőszakos, se tolakodó, talán túlzottan terhes se, hiszen annyira keveset vagyok együtt velük. Sokszor inkább mégse mondom el a gondolataimat, hanem inkább kérdezem őket – amire csak csordogálnak a válaszok. Hát persze, van nekik anyjuk-apjuk-apósuk-anyósuk, nagyszüleik és legfőképp hasonkorú barátaik – nyilván velük van több közös téma, mint egy el/leszakadófélbe lévő nagynénivel. S bár az utóbbi időben azt vettem észre magamon, hogy egyre többet hallgatok, mégis lehet, hogy még többet kellene....

Hát emiatt jutott eszembe az ómamám. Mert amit adtál, azt mindig visszakapod. A baj csak az, hogy erre többnyire túl későn ébredsz rá…

*******

                                                        

„A szeretet mindenekelőtt a csendben való figyelem. Szeretni azt jelenti, hogy figyelsz. A bölcs nem vitatkozik. Hallgat, és csendben halad az útján. Jobb csendben maradni, és hagyni, hogy azt gondolják, buták vagyunk, mint megszólalni, és minden kétséget eloszlatni efelől. A legnagyobb dolgok (...) a csendben történnek velünk. A csend nem csupán a természet hangja, hanem az ember legbelső szükséglete. Minden bajra két orvosság van: az idő és a csend. Csodaország nem jön el azoknak, akik kikotyogják; csak azoknak jön el, akik csendben maradnak és várnak. Sokan azt hiszik, hogy az csend az olyan űr, amit mindenképpen ki kell tölteni. Vannak, akik csak azért beszélnek, mert úgy vélik, a hang könnyebben kezelhető, mint a csend. Tégy minden jót, amire képes vagy és tedd olyan csendben, ahogy csak lehetséges. Ha az élet nagy pillanataiban olyasmit akarunk közölni, amire szavunk sincs, akkor elhallgatunk. S a lelkek e csendben oly mélységesen megértik egymást, mint egyébként soha. Amikor a szív túlcsordul, csak a csend közvetíthet. Sok ember fél a csendtől, a magánytól. Fél a tükörtől, amelyet a csend és a magány tart elé. Mert az ember sohasem az, akinek társaságban látszik, akinek emberek között mutatja magát. Az ember mindig az, aki a csendben, magányban szembenéz önmagával. Aki ismeri a csend legyőzhetetlen békéjét, azt nem lehet megbántani, és az nem is bánt meg senkit. Tanulj meg csendben maradni. A lehetőség néha igen halkan kopogtat. A szív üzenete nem a dobbanás, hanem a dobbanások közti időtlen csend. Lelked igazi otthona a Csend. Rejtelmek szentélye, melyben készen vár az üzenet. A bölcsek némán hallgatják, de a balgák elűzik, s locsogva tovább matatnak a hírek ócskapiacán.”

"Nem kell mindent kimondani.
Nem kell mindent megkérdezni.
Nem kell mindenre válaszolni."

(Idézetek innen: http://napjainkbol.blogspot.hu/2011/11/es-ujra-csend.html )