Mostanában
valahogy úgy jön ki a lépés, hogy egyre több olyan dolgot tapasztalok családom
fiatalabb tagjainál, amivel egyáltalán nem értek egyet, vagy egyáltalán nem
értem. (Ez két különböző dolog!)
Ilyenkor
felháborodom, elkeseredem, tanácstalanul morfondírozok egy ideig magamban,
aztán felhívom valamelyik barátnémat, vagy írok nekik és „kipakolok”…
Mert
nyomja a lelkemet az a sok bosszúság, vagy keserűség, vagy értetlenség, ami
felgyűlt egy-egy, az ifjakkal való találkozás, együttlét után.
Nem,
nem és nem érzem, azt, hogy nekem ment el a józan eszem – de oly mértékben
másképp gondolkodunk bizonyos dolgokról,
hogy az már sírni-való. Sírok is néha…
És
aztán lecsendesült perceimben egyre gyakrabban jut eszembe ómamám, nagymamám.
Milyen
csendes emberként emlékszem rájuk… Soha egy vita, soha egy átkozódás, soha egy
letolás, szidás a részükről…Soha semmiféle kioktatás, szájbarágós
magyarázkodás.
Hogy
csinálták ? Honnan volt nekik tudásuk ahhoz, hogy ezt így kell ? Hogy nem
szabad semmi rosszat kimondani, de még a dicsérettel is óvatosan kell bánni ? Végigélték-e azt a folyamatot, amit én most
élek ? Beszéltek-e ilyesmiről bárkivel ? Igaz én se a családtagjaimmal beszélek
erről, na de Nagymamámnak nem volt internetje. Mi több, még telefonja sem. Viszont
a Jóistennel azt hiszem szoros kapcsolatban állt, mert imádkozni, lehunyt
szemmel, nagyon sokszor láttam.
Mit
és miképp gondolt rólam/rám ? Hitt-e bennem, t.i. hogy a dolgaim az ő
tanácsadása nélkül is majd rendben fognak menni ? Érzett-e csalódás és mardosta-e
önvád, ha mégis látott letörten, szomorúan ? Hogy élte meg, hogy nem tud
nekem/rajtam segíteni ?
Senki
nincs, aki válaszolni tudna a kérdéseimre…
Most
úgy érzem, a legjobb nem minősíteni semmit. Nem mondani véleményt, nem adni tanácsot.
A múltadról és tapasztalataidról beszélni se érdemes, se idejük nincs rá, se
nem érdekli őket, mi történt a „ősidőkben”. Amire akarnád figyelmeztetni őket,
azt ők „tudják” – ill. azt hiszik, hogy
tudják….
Várok
hát és többnyire hallgatok. Mint egy rendes nagymama…
Szerzője ismeretlen ugyan, de általában egy 17. századi apácának tulajdonítják az imádságot. Lelkivilága viszont ismerős: mintha a saját nagymamámat látnám a sorok mögött imádkozni:
VálaszTörlésUram, jobban tudod, mint én magam, hogy öregszem, és hogy egy nap tényleg öreg leszek. Őrizz meg attól, hogy bőbeszédű legyek, különösen is attól a szörnyű szokástól, hogy azt gondoljam, mindig mindenhez hozzá kell szólnom!
Ments fel az alól, hogy én akarjam mindenki ügyét eligazítani! Tegyél meggondolttá, de ne mélabússá; segítőkésszé, de ne parancsolgatóvá! Mérhetetlen bölcsességem miatt úgy látszik, kár, hogy nem használhatom azt egészen, de Te tudod, Uram, hogy a legvégén szükségem lesz néhány barátra. Őrizd meg elmémet attól, hogy vég nélküli részletek hajtogatásában vesszen el - adjál nekem szárnyakat, hogy a lényegre térjek!
Annyi kegyelmet kérek, ami elég ahhoz, hogy meghallgassam mások bajának történetét! Az én ajkaimat azonban pecsételd le, ne hangoztassák az én kínomat és bajomat - növekszenek ők, és egyre szívesebben ismételgetem őket, ahogy múlnak az évek! Segíts, hogy türelemmel viseljem őket!
Nem merek kérni javuló emlékezetet, csak növekvő alázatot és csökkenő magabiztosságot, amikor az én emlékezetem eltérni látszik mások emlékezetétől. Tanítsd meg nekem azt a nagyszerű leckét, hogy alkalmanként lehetséges az is, hogy én talán tévedek!
Tarts meg engem az elfogadható kedvesség keretei között! Nem akarok szent lenni - némelyikükkel nehéz együtt élni -, de egy savanyú öregasszony egyike a gonosz károgó műveinek!
Add meg nekem a képességet, hogy a váratlan helyzetekben is meglássam a jót és az adottságot azokban is, akikről nem gondoltam volna!
És add meg, Uram azt a kegyelmet, hogy ezt el is mondjam!
Bizony, kell néha fohászkodni, hogy elég erős tudjon maradni az ember....
TörlésSzerintem bölcsen teszed ha nem szólsz !
VálaszTörlésA morfondírozáson , rágódáson meg túl kell esni lehetőleg nagyon hamar.
Magadnak ártasz vele .
Valamint mindig megállapítjuk hogy a világ halad (merre ?? )
El kell fogadni a fiatalokat olyannak amilyenek. Nekik sem könnyű .
mmama
Tudom én, hogy nem könnyű - épp ezért szeretnék segíteni, de bizonyára már ez is (t.i. az általam nyújtandó segítség) elavulttá vált, mindenből "van másik" van modernebb. Hogy jobb-e azt nem tudom.
TörlésLehet hogy nem jó...de rájöttem,..homokba dugom a fejem, nem látok... és nem bánt, nem fáj amiről nem tudok...Hosszú évekig rágtam magam nappal és éjjel...és semmi értelme... ha meg rákérdezel... megmagyarázzák, hogy miért úgy van.. ami van....és különben sem értesz hozzá...Át kell lépni...
VálaszTörlésIgen, elismerem, nagyon sok mindenhez nem értek, de olyasmiket tudok, amiket ők még nem. No de a saját érdekem a hallgatás - így tán könnyebben elviselhető vagyok. (?)
TörlésMi újat írhatok még a fentiek után?
VálaszTörlésTudom, hogy a többségünk ugyanezt érzi, ugyanígy gondolkodik és ugyanennyire fájlalja, hogy nem kell a segítsége. De jó ezt kimondani is és megtapasztalni, hogy nem vagy egyedül a bánatoddal.
TörlésEgy kis barátnőm levélben elküldött gondolatai:
VálaszTörlés"Én ugyan fiatalabb vagyok tőled, de saját magam is már megtapasztaltam az általad leírtakat....
A lányom 22 éves elmúlt.Én is próbáltam - olyan előre látható végkimenetel esetén - tanácsot adni. Persze nem hallgatott rám, de az általam megjósolt dolog bekövetkezett. A "Na ugye megmondtam ...." mondatról már leszoktam! A lányom nagyon bölcsen megjegyezte: Ha én mindent előre megmondok neki, Ő hogyan tapasztalja meg? és hogyan tanuljon a hibákból? Ezt neki magának kell megélnie! Ennek már több éve, és ma is elcsodálkozom, hogy tudott ilyen bölcs lenni? Azóta nem szólok! Nem mondom, hogy könnyű!
Hidd el, Nekik is, a fiataloknak is meg kell élni a maguk hibáit! Légy türelmes, és gondolj arra, ez az Ő útjuk, amit neked olyan láthatatlanul kell kísérned, hogy Ők ezt ne vegyék észre! Valószínűleg a Te nagymamád is ezt tette, ami biztosan nem volt könnyű számára, de tudta, hogy így helyes!Mert a fiatalok ráadásul meg is unják, ha folyton szekáljuk őket a mi "Bölcs tanácsainkkal", természetesen jó szándékkal. Megunják, és inkább elkerülnek, ritkán jelentkeznek, hogy csak ne kelljen hallgatniuk a számukra terhes szavakat.
Sajnos a mai világ olyan gyorsan halad, hogy a generációk között hatalmas a szakadék. Mi nem értjük Őket, Ők nem értenek Minket.Légy türelmes! és hagyd, menjenek a maguk feje után! Ha szükségük lesz rá, úgyis szólnak!
Elég sokára jöttem rá, hogy sokszor azért mesélnek el a fiatalok valamit, mert hangosan gondolkoznak és igazából nem a mi véleményünkre kíváncsiak.
VálaszTörlésMi csak egyet tehetünk, meghallgatjuk őket, majd feltöltjük a jégkockatartót, hogy legyen jég, ha fejjel mennek a falnak és bibis lesz a buksi. Ezt nem tudjuk kivédeni, hiszen mi is ezt tettük anno. Bár nekünk is megpróbálták elmondták mit kéne vagy mit nem kéne tennünk, mentünk a saját fejünk után. És nekünk is jól jött, ha volt jég. :-)
Jó volt, ha valakinek a vállán kisírhattuk magunkat, vagy volt valaki akivel az örömünket megoszthattuk. Nos, most a mi vállunkon sírnak és velünk örülnek.
Ami a generációs szakadékot illeti, az mindig is volt, van ma is, és lesz is, hiszen mi már tudjuk azt, amit ők még csak nem is sejtenek.
De most jön a "MIÉRT kellett, hogy így legyen ?" nagy kérdése. Szeretném tudni pszichológiailag is az okát, hogy miért kell az embernek ezerszer orra-bukni, hogy rendesen járni tudjon.... az élet minden terültén. Mit ér a mondás, hogy "Más kárán tanul az okos" - ha a többség mégsem így tanul.
TörlésÉs: hová veszett el a HIT - a mások által mondottakat miért nem hisszük el ? Miért akarunk mindent mi kipróbálni ? És ha hazudunk, miért hazudunk ? És innen kezdve azt hiszem, bőségesen lenne miről beszélgetni, ha beszélgetnénk ilyesmikről....