Hosszú, nehéz szöveg...

http://aranyosfodorka.blogspot.hu/2016/11/olvasni-vagy-sirni-valo.html bejegyzésemben  pár napja elolvasásra ajánlottam egy cikket, mely (zömében) az idős emberek helyzetével foglalkozik.

Szinte szóról szóra ugyanezt mondja – saját tapasztalatai alapján - PZS kommentje is:

„Én csak azt tudom, amit látok magam körül.

Az idős szülők mindaddig míg aktívak, fontosak a családjuknak. Ők a bébicsőszök, a háztartási alkalmazottak, a magánbankárok, és folytathatnám. Aztán, ha leesnek a lábukról már csak terhet és gondot jelentenek. Ne szépítsük, ez így van.

Szerencsés esetben van annyi nyugdíjuk, ami a gyerekek részéről kiegészítve biztosítja a szükséges segítséget. Szerencsés esetben a pénzzé tett ingatlan árából helyet biztosíthatnak maguknak egy idős otthonban. Ismétlem szerencsés esetben, mert az utóbbi megoldás a gyerekek tiltakozása miatt szóba se jöhet, de a szülők többségének eszébe se jut a csemeték örökségét így elherdálni.

Régen az ápolásra szoruló idős embert az elfekvőbe helyezték el, manapság széles a skála. Tudok olyanról, akit egy illegális otthonba vitték a gyerekei, ahol embertelen körülmények között tartottak, egészen addig, míg a rendőrség fel nem számolta. Mi lett vele, sajnos nem tudom.
Tudok olyanról, aki a nyugdíj  +  a gyerekek támogatása révén került gondozásba. Tudok olyanról, aki az utolsó pillanatig otthon volt és egy egyházi szervezet tagjai segítették. Halála után a gyerekei az ingatlanon és az ingóságokon jól összevesztek, a kutyáját pedig kidobták az M5-sön. (szerencsére állatszerető emberek megfogták és otthont kerestek neki.)

Miért van az, hogy a szülők mindenüket feláldozva felnevelik a gyerekeiket, de a gyerekek nem képesek segíteni a szüleiket? Kifogások nem érdekelnek.”

És amiért visszatértem ehhez a témához, az utolsó két mondat. Ha van kedvetek, írjátok meg a véleményeteket, válaszotokat a kérdésre.

Én is elmondom a magam gondolatait a témához.

Könnyen vethettek rám követ: nincs gyerekem, nem is tudok érdemben és igazán nyilatkozni - de anyám-apám nekem is volt, tehát voltam „gyerek”. Kétségtelen más idők voltak, amikor ők még éltek. A sokat gyalázott régi rendszerben, aki dolgozott, kapott annyi nyugdíjat, hogy abból el tudta tartani magát. Legalábbis a nagy többség igen.

(Persze van olyan ismerősöm, ami „maszek”-ként a minimálbér után fizette a nyugdíj-járulékot és most szidja a rendszert, mert kevés nyugdíjat állapítottak meg neki….)

Szóval az én szüleim nem éltek anyagi szükségben és úgy, olyan hamar és gyorsan  haltak meg, hogy igazi, komoly fizikai segítségre nem szorultak. De azt bátran kijelentem, hogy ha máshogy alakul, megkapták volna tőlünk azt a segítséget, amire szükség lett volna, s nem hiszem, hogy szociális otthonba dugtuk volna őket.

De itt van a csak kicsivel fiatalabb generáció –  sajnos közeli rokonok példája – 82 éves édesanyjukat inkább beprotezsálták egy szocotthonba, semhogy a 3 gyerek valami jobb, emberibb megoldást keresett volna ellátására. Lakását gyorsan eladták – gyakorlatilag letudtak egy gondot és még pénzhez is jutottak…..Most mit mondjak erre ?

Másfél év alatt a néni teljesen „lepusztult” – agyilag, fizikailag, mindenféle tekintetben, de főleg lelkileg. És azt kell mondjam "sajnos" nem tud meghalni.....Mert az jobb lenne neki.

És ha most felteszem magamnak is azt a kérdést, amit PZS írt: miért nem segítik a gyerekek a szüleiket ? Azt hiszem, azt kell mondanom: a többség merő kényelemből. Akármilyen szörnyű is ezt leírni, egyszerűen nem akarják felvállalni azt a pluszt, amit egy idős szülő ápolása, gondozása jelentene. És nem azért, mert nem lennének rá képesek, hanem mert így kényelmesebb, könnyebb hetente egyszer fél órára beszaladni a szocotthonba. …

A mostani emberek, családok élete annyira más, mint volt 50-60 évvel ezelőtt, hogy azt alig lehet leírni. Minden azt szolgálja körülöttü(n)k, hogy kevesebbet kelljen dolgozni, erőlködni, éljünk az élvezeteknek, menjünk a könnyebbség felé. Ne habverővel verd a tojáshabot, hanem robotgéppel. Ez akár jelmondata is lehetne a mai világnak, sőt, tán azt is hozzátehetném a jövőre gondolva, hogy ne robotgéppel verd a tojáshabot, hanem vegyél készen felvert – igaz műanyagból készült, de mégis ehető – tojáshabot.

Csak és egyedül ott látom a változások lényegét, hogy az időt másképp használjuk ma, mint régen. Más dolgok élveznek előnyt, tekintet nélkül azok következményeire.

Mielőtt egy véletlenül ezt olvasó fiatal leharapná a fejemet, igenis tudom, tudom, hogy a mai fiatalabb generáció  élete nem olyan, mint a miénk volt 30-40 évvel ezelőtt. És sajnos azt is tudom, hogy ezeknek a fiataloknak semmi közül 1989-hez. Nem lehet rájuk mutogatni, hogy ti akartátok a változást.

Megváltoztak az erkölcsi normák is, nem szégyen és nem elítélendő ma már, ha valaki „otthonba dugja” anyját-apját. És mert nem szégyen, meg is teszi. Ez a kényelem-szeretet eredménye.

Van persze másféle vetülete is a témának: aki külföldre menekül , hogy meg tudjon élni,  az idős, beteg anyját-apját már nem tudja magával vinni, viszont ott megkeresi az otthon díjára való pénzt.

És van, akinek senkije sincs – de a sors még „életre ítélte” – csak ez az élet inkább már vegetálás, saját akarat nélkül…. Ki lássa el ? Csak az „állami megoldás” marad.

És százféle példát, helyzetet lehetne felsorolni, ahol és amikor nagyon megnehezíti a hétköznapokat egy idős emberrel való együttélés. De hát ez is hol van már ? Hiszen a fiatalok 30 évesen leszakadnak, valósággal elmenekülnek otthonról és a fene nagy önállósulási vágyukban aztán mindent, de mindet elfelejtenek, amit az otthonuknak, családjuknak köszönhetnek. CSAK és kizárólag a saját jövőjükre koncentrálnak (ami totál bizonytalan és ijesztően reménytelen – habár a többség ezt valószínű nem így érzi). Aztán ha egyszer, évtizedek múlva majd ők kerülnek hasonló helyzetbe, akkor tán eszükbe jut, hogy mit is tettek/vagy nem tettek ők a saját szüleikkel. (Hozzá kell tennem azért, hogy tisztelet a kivételnek, mert igenis ismerek a szüleit nagy szeretettel gondozó fiatalt is !)

És az sem közömbös, hogy az a fajta lelki és lelkiismereti állapot, amit a vallás nem csak sugallt, de előírt az 5. parancsolatban: „Tiszteld apádat és anyádat” – hát nem tudok jobb szót, mint hogy "érvénytelenné", súlytalanná  vált.

Aki elfelejtette volna, olvassa csak el még egyszer, és mondja meg, hogy úgy általánosságban mennyit tartanak be belőle az emberek ? Max a 6. na, azt talán még tartja a többség – de azt is egyre kevesebben….

(Csak hogy ne kelljen senkinek se keresnie:

1. Ne tisztelj más isteneket.

2. Ne csinálj faragott képet (bálványt) és ne imádd.

3. Isten nevét hiába ne mondd.

4. Szenteld meg a hetedik napot.

5. Tiszteld apádat és anyádat.

6. Ne ölj.

7. Ne törj házasságot (ne paráználkodj).

8. Ne lopj.

9. Ne tégy hamis tanúságot.

10. Ne kívánd, ami embertársadé.)

És befejezem, egy átírt idézettel a gondolataim megosztását, mert már eddig is túl hosszúra sikerült.

„Kizökkent az idő; - oh, kárhozat!”

Senki se tudja már helyre-tolni azt.

És végezetül: Aki idős szüleit ma otthon ápolja – az előtt, ezúton is, mélyen meghajolva, leveszem a kalapom.