Rég volt, szép volt

Cirnyónál olvastam egy szívmelengető történetet:

http://cseppek.blogspot.hu/2017/01/visszajut-hozzad.html

Tényleg örül az ember, ha – ritkán – ilyesféle jót/szépet lát.

De a sorokat olvasva, nekem azonnal egy nagyon régi gyerekkori, huncut történet jutott eszembe, amire lehet, majd azt mondja valaki, minek az ilyesmit leírni  … De tegye fel a kezét az, aki gyerekkorában hasonló rosszaságokat nem csinált. Persze én is elhallgathatnám…

Szóval az úgy volt, hogy a boltban vásárolt valami papírzacskóját, - ami nem volt túlzottan még összegyűrve – megszereztük és egy kis száraz kutyakakait tettünk bele, majd felül szépen behajtottuk a zacskót és elhelyeztük a járdán, mintha valakinek a kosarából esett volna ki…

És elbújtunk a kert bokrai mögé. És vártunk. Természetesen egy idő után jött is valaki – szerencsére nem ismerős, hanem valaki, számunka ismeretlen néni - aki felvette a zacskót és továbblépegetve,  ki is bontotta – majd nagy ívben elhajította. Nem hallottunk mi káromkodást, vagy bármi mást – de lehet, hogy csak azért, mert majd kipukkadtunk a visszafojtott nevetéstől.

Ennek kapcsán el is gondolkodtam – hogy miféle rosszaságokat csináltunk kisgyerek korunkban ? És ha hihető, ha nem, csak két eset jut eszembe. Az egyik, amikor a szomszéd elhanyagolt, fölső kertjéből  barackot loptunk. (Szűk völgyben  állt a házunk és a ház mögötti kertek is meredekek voltak – ezért sok helyen nem is művelték)  De nem hinném, hogy hiányzott az valakinek, mert a szomszéd se nagyon járt fel a hegyre.

Annyi eszünk meg volt, hogy a szüleinknek nem árultuk el ezt a csínytevést, mert gyanítom, kaptunk volna érte szidást rendesen.…  

A másikról úgy emlékszem, valahol régebben már írtam: a letört sárgaringló fa ágáról, amin rendszeresen hintáztunk, s amikor a kar-vastagságú ág letört alattunk, azt megpróbáltuk a nagy kertben „elrejteni”, s a törés helyt, hogy ne legyen olyan feltűnő, sárral bemázoltuk. Hát nem dicsértek meg bennünket ezért a tettünkért, az már igaz…(Az alábbi képen emellett a ringlófa mellett áll a nagymamám.)

Itt látszik, hogy milyen meredek hegyoldal tartozott a házhoz....

21 éves koromig éltem ebben a házban. És életem legnagyobb ajándékának tartom. Azóta is oda vágyom vissza, abba a régibe, nem abba, ami ma a helyén áll. Gyönyörű, gondtalan és élmény-dús gyerekkorom volt e ház és a ház kertje miatt. Nem nagyon voltak játékaink – a háború utáni időben nem az volt a legfontosabb. De mi annyi mindent ki tudtunk találni - köszönhetően a fantáziánknak - hogy az hihetetlen. Fára mászni, kertészkedni, virágokat, bogarakat, madarakat közelről megfigyelni, mindenre volt itt lehetőség.

És bár volt a gyerekkoromnak szomorú oldala is, ezért a kertért mindörökre hálás vagyok a Sorsnak.