Amikor elhangzik valahol Angster József neve, az emberek többsége,
Igen, kálváriát írtam, mert el lehet képzelni, milyen élet volt az, amikor egy gyermek „beleszületik” egy relatíve jól prosperáló nagy gyáros családba, aztán igen gyorsan elveszti patrónusát, apját, és nagyon rövid idő alatt mindent elvesznek tőle. Mi több, a szeme láttára semmisítenek meg mindent, ami őseinek és neki is az életet, a múltat és a jövőt jelentette. Megalázzák, meghurcolják, börtönbe zárják.
Közel laktunk ahhoz a házhoz, ahová ő családjával visszamenekült, miután elvették mindenét. Olyan környék volt az, - akkor még viszonylag gyéren lakott - ahol az emberek, ha nem is közvetlen szomszédok voltak – de ismerték egymást. Azonos utakon jártunk, vasárnaponként ugyanabba a templomba mentünk, szüleim nagyjából egyidősek voltak Jutka nénivel és Jóska bácsival.
az orgonagyár-alapító első, híres Angster Józsefre gondol. Régen szokás volt, hogy a családban az elsőszülött fiúgyermek mindig vitte tovább apja nevét – így aztán évtizedek-századok múltával a témában kevésbé járatosak számára összekeveredik, ki volt kicsoda, ki mit csinált…
(Jutott eszembe, hogy a régi uralkodók megoldották a problémát, az azonos név elé egy római számot tettek, megkülönböztetve egyiket a másik hasonló nevűtől. Okos döntés volt…)
Így aztán meggyőződésem, hogy aki Pécsett az utcanév-táblát, vagy az egyik iskola névadójának nevét olvassa, valószínű csak gyanítja, a gyáralapítót tisztelték meg azzal, hogy ilyesmiket neveztek el róla, bár élt itt egy „másik” Angster József is.
(Jutott eszembe, hogy a régi uralkodók megoldották a problémát, az azonos név elé egy római számot tettek, megkülönböztetve egyiket a másik hasonló nevűtől. Okos döntés volt…)
Így aztán meggyőződésem, hogy aki Pécsett az utcanév-táblát, vagy az egyik iskola névadójának nevét olvassa, valószínű csak gyanítja, a gyáralapítót tisztelték meg azzal, hogy ilyesmiket neveztek el róla, bár élt itt egy „másik” Angster József is.
És én ezt olyan igazságtalannak érzem azzal az Angster Józseffel szemben, akinek a hírnévből már csak a tragédiák, a szerencsétlen évek, a börtön, a nyomorúság a megaláztatás jutott. Nem ő tehet róla – hanem a történelem, mégis az ő kálváriájáról hallunk kevesebbet.
Igen, kálváriát írtam, mert el lehet képzelni, milyen élet volt az, amikor egy gyermek „beleszületik” egy relatíve jól prosperáló nagy gyáros családba, aztán igen gyorsan elveszti patrónusát, apját, és nagyon rövid idő alatt mindent elvesznek tőle. Mi több, a szeme láttára semmisítenek meg mindent, ami őseinek és neki is az életet, a múltat és a jövőt jelentette. Megalázzák, meghurcolják, börtönbe zárják.
Hogy lehet ezt ép ésszel elviselni ?
És ő elviseli.
És ezután becsülettel leél egy hosszú életet – felnevel négy gyereket, szeretetben, türelemmel elviseli nagyon beteg, mozgásképtelen feleségével az együtt-élést.
Dolgozik csendben, szívósan, kitartóan, szinte élete utolsó napjáig.
És leél 95 évet !!
Hadd emlékezzem most én rá – arra az emberre, akiről csak felnőtt, sőt, öreg fejjel tudtam meg, hogy kicsoda is (volt).
Közel laktunk ahhoz a házhoz, ahová ő családjával visszamenekült, miután elvették mindenét. Olyan környék volt az, - akkor még viszonylag gyéren lakott - ahol az emberek, ha nem is közvetlen szomszédok voltak – de ismerték egymást. Azonos utakon jártunk, vasárnaponként ugyanabba a templomba mentünk, szüleim nagyjából egyidősek voltak Jutka nénivel és Jóska bácsival.
Az ember vissza tud idézni felnőtt korában is embereket, történeteket, beszélgetés-foszlányokat, hangsúlyokat, melyeket otthon hallott. A „szegény Angster Jóska, szegény Jutka” kifejezést hallottuk többször – de mit tudhat egy kisgyerek arról, mit takar a felnőttek titkolózó, szomorú hangsúllyal kimondott szava ?
Eleinte, ahogy egymás után jöttek és nőttek a gyerekek, kicsit még irigykedve is néztem őket, mind a négy hófehér blúzban/ingben, sötétkék szoknyácskában/nadrágban – mint egy kis óvodai csoport – vonultak a szüleik előtt. Senkinek nem volt az arcára írva a család története – otthon pedig – legalábbis előttünk, gyerekek előtt- ilyesféle téma szóba nem került.
Eleinte, ahogy egymás után jöttek és nőttek a gyerekek, kicsit még irigykedve is néztem őket, mind a négy hófehér blúzban/ingben, sötétkék szoknyácskában/nadrágban – mint egy kis óvodai csoport – vonultak a szüleik előtt. Senkinek nem volt az arcára írva a család története – otthon pedig – legalábbis előttünk, gyerekek előtt- ilyesféle téma szóba nem került.
Aztán láttam, amikor Jutka néni csak nagy erőlködve bírt járni, és ez után a kerekesszék következett. Azt is tudtam, hogy valamilyen gyógyíthatatlan betegsége van.
Később mi elköltöztünk, és hosszú évekig semmi hírem nem volt a családról, mígnem egyszer a MTESZ-ben láttam a Jóska bácsit – mint kiderült a vezetőség tagjaként volt ott jelen – ahol én majd másfél évtizedig egy egyesület titkára voltam.
Volt, hogy gondoltam rá: odalépek hozzá és megkérdezem, emlékszik-e még rám, vagy a szüleimre – aztán mégsem tettem meg, amit a mai napig sajnálok. Talán a nevemről tudhatta, hogy ki vagyok, de ő sem mutatta soha, hogy emlékezne rám valahonnan a múltból.
És én még ekkor sem tudtam részleteket a vele történtekről – azon kívül persze, hogy ő volt a híres orgonagyár alapító Angster József unokája.
A család történetét végülis az 1993-ban megjelent család és gyár-történeti könyvből tudtam meg részletesen. Bevallom, nehezen „emésztettem” meg az olvasottakat. Nem egyszer jutott eszembe, hogy miért is ilyen ez a nép ? Tönkretesz mindent, ami értéke volt/van. Tán meg sem érdemeltük őket – tán jobb lett volna, ha az a bizonyos régi orgonagyár nem Magyarországon épül meg. Csak egy picit kellett volna tovább vándorolni – Ausztriában nem ez lett volna a sorsa egy Angster orgonagyárnak…
Persze, tudom, nem egyedül az Angster család története volt ilyen tragikus.
De mindezt egyenes derékkal, józan fejjel, türelemmel elviselni – nos ehhez kemény ember kell. Harminc éves kora táján kirántják a lába alól a talajt – amit pedig az ősei alapoztak meg kemény munkával. Majd a Sors a feleségét sújtja gyógyíthatatlan betegséggel. És mégis felnevel becsülettel négy gyereket – útnak indítja őket és minden teher, nehézség, gond, baj, bánat ellenére, halála napjáig EMBER marad.
*****
Pár éve a véletlen és az Internet összehozott egyik lányával és unokájával – részben az Angster emlékművek, részben – sajnos – Jutka néni és Jóska bácsi temetése kapcsán.
Most hogy halálának ötödik évfordulójához értünk, szerettem volna én is megemlékezni róla.
Nyugodjanak békében – ha már itt a Földön mindezt lehetetlenné tették nekik.
És akkor azért, hogy teljes legyen a kép, következzen az Angster család ill. az orgonagyár "kivonatos" története:
Az Angster család Alsó-Ausztriai Michelstättenből 1790-ben települt át az Eszék közelében lévő Kácsfaluba. Az első magyarországi Angster földművelésen kívül cipészmesterként is kereste kenyerét.
Az 1807-ben született Angster József foglalkozását tekintve ács volt, de földművesként is dolgozott, hogy meglegyen a kenyérre-való. Lassan, de szorgalommal egyre előrébb jutottak.
Az 1834-ben született Angster József – a későbbi „orgonagyáros” - falusi kisfiúként kezdte az életét, ökröket hajtva, teheneket legeltetve, de már korán feltűnt, hogy leköti, érdekli a muzsikálás. Kis hangszereket készített magának, s egyre több dallamot tudott kicsalni ezekből.
15 évesen döntött úgy, hogy asztalosnak tanul, s Eszékre utazott inasként kitanulni a szakmát.
1853-ban felszabadult, gyalog jött haza Eszékről szülőfalujába és fiatal lelkesedéssel telve, vándorútra indult ismeretei további bővítése céljából.
Temesvár – Nemesboksán - Orovica, majd Mohács következett, ahonnan hajóval szándékozott Bécsbe menni.
Fordulópont talán ez az 1856.szept.7.-e, mert Mohácson - mivel aznap hajó nem közlekedett - ráérősen sétálva, betért a belvárosi templomba, s ott is a karzatra, ahol megcsodálta – de talán el is varázsolta az orgona, melynek varázsütésre mozgó szerkezetéből csodálatos hangok bújtak elő.
Fordulópont talán ez az 1856.szept.7.-e, mert Mohácson - mivel aznap hajó nem közlekedett - ráérősen sétálva, betért a belvárosi templomba, s ott is a karzatra, ahol megcsodálta – de talán el is varázsolta az orgona, melynek varázsütésre mozgó szerkezetéből csodálatos hangok bújtak elő.
1856-tól 61-ig élt és tanult, dolgozott Bécsben asztalos-üzemekben, 1859-től már kifejezetten orgonaüzemben.
1861-ben határozottan tudta már, hogy orgonaépítő akar lenni, s barátjával nekivágott a „nagyvilágnak” további ismereteket szerezni. Útja közben naplót vezet, szinte bejárja Európát. 1863-66-ig Párizsban él, dolgozik és tanul, - élvezet olvasni útinaplóját, - melyet kis rajzok is díszítettek - a vele történt eseményekről.
1867-ben már „lélekben készülődve” a jövőjére, azon gondolkodott, hogy Eszéken, vagy Pécsett telepedjen-e le ? Egy véletlen folytán megtudta, hogy Pécsett zsinagóga épül, s abba kellene orgona. Némi utánjárás, tervezés, megbeszélés után megkapta a megrendelést, s ezzel eldőlt, Pécsett építi meg orgonagyártó műhelyét.
 |
| A még (m)álló Mária utcai ház |
1867 aug.21-én útnak indul - az első cím, ahol megtelepszik: Felsőmalom u.11.
Ekkor 33 éves.
Egy év alatt elkészíti a zsinagóga orgonáját (ma is üzemel) – és máris megérkezik a második megrendelés Bogdásáról, majd követi a többi, Kővágószőlős, Nagykanizsa, és a második pécsi: a Pécs-szabolcsi.
Átköltözik először a Kis- és Nagy Flórián u. sarkára, majd a Nagy-Flórián utca 12-be.
1871-ben megnősül.
 |
| A pécsi zsinagóga és a székesegyház orgonája |
Közben költöznek, ahogy nő a gyár, egyre több helyre van szükség: József u.27, majd József u.30, később a 28, majd az ehhez csatlakozó Mária utca 35. sz. telket is megveszik. (Az épület, mely ide épült – gyalázatos állapotban – de még ma is áll. (Vajon miért nincs itt egy "Angster múzeum ?)
Múlnak az évek, négy lánygyermek mellett két fiúval is megáldotta az ég, később már a fiúk, Emil (1874-1939) és Oszkár (1876-1941) is beálltak tanoncnak, majd mint orgonaépítők segítették apjuk vállalkozását. Emil a szakmai, művészeti irányítást vette át fokozatosan, Oszkáré a kereskedelmi, gazdasági terület lett.
Az első világháború (ma már világosan látható) elindította a világot egy folyamatosan lefelé ívelő és még ma is arrafelé tartó pályán.
1916-ben a harangokból, és orgonasípokból fegyverek készültek. (Ecce Homo – nem javul, csak romlik….)
1918 nyarán a gyáralapító Angster József megtér őseihez. Talán lehet azt mondani, jó volt hozzá az Isten, a mai „Piros alma” (Jurisich M.u.) épülettömb helyén lévő szőlőjükben pihent– s onnan vitték az angyalok az égbe.
84 évet élt.
Hogy olyan sokat tudunk a családról és az orgonagyártás történetéről, azt az ő szorgalmának köszönhetjük, mert egész életében írta naplóját. Köszönet érte…
Az 1930-as évek világgazdasági válsága a lejtő következő lépcsőfoka. Innen felgyorsul a történelem….A megrendelések elmaradtak, az adósok nem tudtak fizetni.
A baj sosem jár egyedül. 1939-ben Emil, 1941-ben Oszkár hal meg.
Emil legidősebb fiára, Józsefre (1917-2012) és Oszkár fiára, Imrére (1916-1990) marad minden, mondhatom úgy is rájuk marad a „teher”, a neheze…. 24 évesek ekkor.
Kérem, gondolkodjon el mindenki, aki idáig olvasott: mi lenne ma két huszonévessel, akik egy hatalmas gyárat örökölnek, miközben forrong, sőt hamarosan ég a világ körülöttük…
Sajnos azt kell mondjam, ezek a fiúk nem jó csillagzat alatt születtek….S nem ők tehetnek arról, ami ezután következett….
Mert ők megpróbálták a lehetetlent….
1944-benm megszállták az országot a németek, 1945-ben 'felszabadították' az országot az oroszok – és eközben minden tönkrement. A sírban tényleg egy nemzet süllyedt el.
1949-ben „államosítják” a gyárat. Hamarosan megszűnik az orgonagyártás, hiszen az orgona egy klerikális hangszer, semmi szükség rá. Furulyák, koporsók és különféle üzleti berendezések asztalos munkái készültek.
Angster Józsefet a megyei tanácsra helyezték, Imre egy rövid ideig a vágóhídon dolgozott, majd visszahelyezték az államosított gyárba, főkönyvelőnek. A gyár ezen zűrzavaros idők után „természetesen” nem prosperált, aminek megoldását a bűnbak-keresésben látták az akkori vezetők.
Letartóztatás, házkutatás, vizsgálati-, majd később tényleges fogság következett, Komlón és a szegedi Csillagban.
A családokat azonnali hatállyal kilakoltatták – Angster József felesége kisfiúkkal és a második gyermekkel várandósan, apósa házában élt. Oszkár felesége nem volt ilyen „szerencsés” - ide-oda hányódás után egy öreg présház földes szobájában töltött több évet gyermekeivel.
A gépeket, szerszámokat, iratokat zömében megsemmisítették az új „tulajdonosok” hogy némi dokumentum megmaradt, azt csak a régi jó embereiknek köszönhetik, akik próbálták menteni, ami menthető.
Eddig a hivatalos történetírás, melyhez az adatokat Angster József „Angster – A pécsi orgonagyár és a család története’” c. könyvéből szedtem össze.
Búcsúzóul pedig álljon itt Pécs egyik gyöngyszeme és büszkesége, az Angster emlékmű:
2017:
az Angster orgonagyár alapításának 150.
Angster József születésének 100.
halálának 5. évfordulója.
MEGTEKINTÉSRE AJÁNLOM:
Az Interneten látható legtökéletesebb összefoglalása a gyár történetének. Harminc éve készült ...
Képek:
Jó volt ismét az Angsterekről olvasni. Józsi bácsi könyve nekem is megvan, a saját dedikálásával. Lehet majd én is írok róla... Nekem az első élményem az Angster Orgonákról abból a templomból származik, amelyben kereszteltek. Gyerekkoromban a misén az orgona fújtatóját működtethettem.
VálaszTörlésVarázslatos hangszer az orgona - és én örülök és büszke vagyok, hogy valami módon Pécshez köthető a története.Kíváncsian várom a te beszámolódat.
TörlésFeltételezem a megemlékezés összeállításakor jóval több anyagot átnézhettél, mint pl. én. Emlékezetből írva, most olyasmik jutnak eszembe, hogy ő volt az, aki első alkalommal kapta meg a Tüke-díjat (2004-ben)-szerencsére még a halála előtt - úgy emlékszem (önkormányzati határozatból) a sírhelye védett. (Illő lenne megnéznem,melyik Angster sírhely ?- bár a fényképed alapján egy helyre vannak temetve.)Remélem még nem változott meg (?) a Rét utcában Szakképző Iskola van róla elnevezve. (2) Csupán egy cikket kerestem meg a neten - (2015) Pécsma címe : Így dolgoznak az orgonaépítők. Említi a vezetője : rokonai ott dolgoztak az Angster Orgonagyárban.
VálaszTörlés(2) Talán már csak annyit (látva a 150-100-5 )- vannak "helyi politikusaink" (államtitkár és más is )... nem tudom, a "sok emlékév" (2017)közben / mellett - ne soroljam,hogy ki-mindenkire emlékezünk... ... szóval, talán nem feledkeznek meg erről sem. Úgy legyen !
Kíváncsi vagyok, hogy városi szinten lesz-e valamiféle megemlékezés ? (Kérlek szólj, ha előbb észreveszed, mint én...)
TörlésÉrdekes történet, jól volt olvasni.
VálaszTörlésAz bizony - egy család különös története - megtűzdelve örömökkel, bánatokkal, sikerekkel és kudarcokkal....
TörlésKedves Aranyosfodorka!
VálaszTörlésA családom nevében is nagyon köszönöm ezt a szép megemlékezést. Jó érzés.
Még éppen megvan a fenti Surányi Miklós úti ház. Sajnos elég nagy a valószínűsége, hogy nemsokára a földdel lesz egyenlő:-(((
Erzsébet
Csak-csak reménykedem,hogy nem úgy fog történni ! Igaz, kb. 1962-ben költöztem el onnan, ill. az utóbbi 20 évben (?) egyre kelletlenebbül "járok" vissza arra a környékre. (is)
TörlésMuszáj volt megírnom - mert úgy érzem, Édesapátokról kevesebb szó esik - pedig hát neki jutott a "neheze"....
TörlésA szívem fájna, ha az a ház eltűnne - egy darabja veszne el vele a gyerekkoromból. Ámbár ahogy látom a körülötte lévőket (s visszagondolok arra, mi volt ott hajdanán) - én már semmin sem csodálkozom. De nagyon sajnálnám.
Még szerencse, hogy (egyelőre) legalább az emlékezetemben úgy él az az út, amilyen volt 60 éve - mert ahogy most kinéz, az egyáltalán nem kedvemre való. Gondolj csak arra, hogy ha végigsétálsz a Tettyéig, egyetlen olyan üres telek nincs, ahonnan a városra le lehetne látni - mint ahogy ez lehetséges volt hajdanán. Az utolsó cm2-t is beépítették.