Misztikus történet

Jó régen írtam le ezt a történetet, ám mivel mostanában különösebb "események" nem történnek, se velem, se körülöttem, gondoltam elmesélem annak, aki nem ismeri...


Szeretem a köveket. Valami megnevezhetetlen vonzódásom van irányukba – nem tudom, miért. Megyek az úton, és egyszer csak „szól hozzám” egy kavics : „vegyél fel” – és én akkor felveszem. Néha „becsapnak”, nem is azok, aminek előre mutatták magukat, ilyenkor megbüntetem őket, és kiteszem a kertbe. De a szebbeket, a számomra értékesebbeket külön helyen tartom. Nézegetem és tisztán tartom őket, mert a kövek nem szeretnek mocskosak, porosak lenni.  

Néhány éve épp a születésnapomon, egy építkezés mellet mentem el, s a folyami kavicsból rámvillant egy kavicska-szem, s így szólt hozzám: 
- Kérlek, vegyél fel ! 
- Örömmel ! – válaszoltam, s máris lehajoltam érte. Ahogy a kezemben tartottam, rögtön éreztem, ő más mint az eddigiek. Már a tapintása is… olyan „bőrszerű” volt, mintha élő lenne. A színe tejeskávé barna, alakja ovális, lapos. Megnyerő külső…  

Évekig hurcoltam a zsebeimben, kivettem az egyik kabátból, betettem a másikba, s ha útközben belenyúltam a zsebembe, jólesett megsimogatni, olyan „nem-vagyok-egyedül” érzésem volt ettől. Egy idő után kiköltözött a kabátzsebeimből. Viszont beköltözött velem esténként az ágyba. El nem tudom mondani, milyen megnyugtató érzés volt a markomban tartva elaludni. Sokszor ébredtem úgy reggel, hogy a kezemben volt. Letettem amíg elmentem a fürdőszobába, de az ágy melegében nem hűlt ki hamar, s mire visszajöttem, őrzött még valamit az én melegemből /– vagy a sajátjából ?/ Mindig az volt az érzésem, hogy élő valamit fogok a kezembe, amikor ilyen testmeleg állapotban volt.  

Napközbeni állandó lakóhelye a kisszekrényen volt. Néha beszéltem hozzá, ha rávetődött a pillantásom.  
És akkor egy karácsonykor, a vendégsereg etetéséhez készülődve, egyszer csak eltűnt. Sehol se találtam, de tényleg sehol. 
Már-már őrületbe kergettem magam, hiszen csakis én lehettem a tettes, ő magától el nem mehetett…Hová tettem ? Hová esett ? 

Szétdúltam az ágyat nem is egyszer. Elhúztam a szekrényt, kerestem mindenütt. Keserű szemrehányásokat tettem magamnak, hogy bizonyára valami eszement pillanatomban figyelmetlenül összefogtam talán valamivel és kidobtam… a legvadabb önvádaskodásokkal gyötörtem magam…Nagyon el voltam keseredve, mintha valami családtagtól kellett volna hirtelen elválnom…  

Már jó egy hete kő nélkül éltem, amikor egy újbóli kutató-akció során csüggedten leültem az ágyamra és kétségbeesve hangosan mondtam: - Szóljál kicsi kövem, szólalj meg, hol vagy ? - (Aki akar, gondoljon csak most bolondnak, nem érdekel…) És abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam, a pillantásom arra a nylon-szatyorra esett, ami a kisszekrény előtt állt az ünnepek előtt. 
És tudtam. Abban a minutában tudtam, hogy ott a kő, beleesett valahogy. Elképzelni nem tudom miképp, de tényleg ez történt... Mert ha hiszed, ha nem, a kő tényleg ott volt a szatyorban.” 

No, ennyi a történet. …Gondoljon mindenki, amit akar…